A tér-idő a vákuumenergia állapot-változásai által jön létre, amelyben a tér és az idő ugyanakkora valószínűséggel nyilvánul meg.

A vákuumenergia állapot-változásai a következő körfolyamattal jellemezhetők:

1. A „semmiből” létrejön „valami”

2. Kettéválik

3. Újraegyesül

4. „Semmivé lesz”

Ez a folyamat a tér minden pontján és az idő minden pillanatában egyszerre van jelen. Nincs kitüntetett pontja a rendszernek, illetve önmagában a materialista „pont”-fogalom tágabb értelmezése. Egyetlen materialista pont sem jöhetne létre e nélkül a folyamat nélkül. Amikor egy pontról beszélünk, tulajdonképpen erről van szó.

A kettősségben feszülő ellentét energiája terjeszti ki az időt a tér minden pontjára. Ott is van idő, ahol nincs változás. (Ez esetleg azt is jelentheti, hogy van idő, amit nem „detektál” figyelő tudat. Ez némiképp átrendezi a valóság keletkezésével kapcsolatos egyensúly fennmaradásának szabályait.)

Az egységes létet a tudat bontja síkokra, így jönnek létre a „tudatsíkok” vagy „dimenziók”. (Amik tulajdonképpen mémek.)

Az időnek nincs síkja. A létezés vagy van, vagy nincs. A pillanat éppolyan törékeny, mint az anyag. Épp annyi energia kell az idő egy pillanatának létrejöttéhez, mint egy elemi részecske létrejöttéhez.

A Valóság megbukik a megismételhetőség próbakövén a tudományosan gondolkodó elme számára. Amit meg akarunk ismételni, az már nem spontán. Amire számítunk, azt feltételekkel látjuk el. Feltételek között drámaian lecsökken a spontán megnyilvánulás valószínűsége. A mérhető dolgok mind kiszámíthatóak, a Jelen pedig a rálátás maga. Ha elveszünk a részletekben, akkor nem „életszerű” szeletét látjuk a Valóságnak. Nem ismerhetjük meg a számunkra ismeretlen törvényszerűségeket, ha azzal az attitűddel állunk a Valósághoz, mint egy kiismerhető, kiszámítható, mérhető dologhoz. (Mert a Valóság maga a csoda.)