Egy év telt el az európai Venus Express pályára állása óta. Ezalatt az szonda szép csendben rengeteg információt gyűjtött a Naprendszer legrejtélyesebbnek tartott bolygójáról, számos eddig teljesen ismeretlen részletet tárva a tudósok elé.

 A hatvanastól egészen a kilencvenes évekig az amerikai és orosz szondák által igen intenzíven vizsgált Vénusz mindigis a csillagászok egyik közkedvelt célpontja volt, mivel rengeteg érdekességet és furcsaságot hordoz magában. Az európai űrügynökség (ESA) 2005-ben indította útjára első szondáját az akkor már több mint tíz éve figyelmen kívül hagyott bolygó felé, megszervezve a Vénusz tanulmányozására összpontosító legátfogóbb és legszisztematikusabb expedíciót.

A Venus Express a kor legmodernebb műszerezettségével vágott neki a bolygószomszédunkhoz vezető útnak, hogy globális méretekben térképezhesse fel a Vénuszt, információkat gyűjtve légköréről, beleértve a felhőket, a nagy sebességű szeleket, és a napszéllel, valamint a bolygóközi környezettel lezajló kölcsönhatásokat. Emellett felszíni aktivitások nyomai után is kutat, mint például a vulkanikus tevékenységek.

A szonda egy év alatt sok egyéb mellett feltérképezte a bolygó déli sarkánál tomboló kettős örvényt, elkészítette a kénsavfelhők szerkezetének és dinamikáinak első háromdimenziós modelljeit, valamint hőmérsékleti térképeket készített a felszínről és a különböző légrétegekről. Ezek nem csupán a bolygó jobb megismerésében játszhatnak szerepet, de a Föld éghajlatának evolúcióját vezérlő mechanizmusokba is betekintést nyújthatnak.

A szonda új infravörös adatokat gyűjtött a Vénusz égboltfényéről (airglow) - arról a jelenségről, ami a bolygó éjszakai oldalán alakult ki és egyfajta "űrlámpássá" alakítja a Vénuszt. A jelenséget elsőként földi távcsövekkel figyelték meg, majd az orosz Venera és az amerikai Pioneer szondák is vizsgálták, a Venus Express eredményei azonban messze felülmúlják a műszerezettségben jóval elavultabb és szegényesebb elődökét. Az égboltfény fluoreszkálása a légkörben jelenlevő oxigénatomok molekuláris oxigénné (O2) való összeállásakor jön létre, a reakció ugyanis fénykibocsátással jár. A kérdés azonban az, hogy honnan származik az oxigén?

A mérésekből kiderült, hogy a legfelső légrétegekben a Nap munkájának köszönhetően az igen nagy számban jelenlevő széndioxid (CO2) molekulák szétbomlanak, jelentős mennyiségű oxigén atomot eredményezve. Ezek az atomok idővel bekerülnek azokba a légköri körforgásokba, melyek a részecskéket és atomokat eljuttatják a bolygó éjszakai oldalára. Ott a magas légrétegekből egy alacsonyabba, a mezoszférába átvándorolva újra összeállnak O2-vé, miközben bizonyos hullámhosszokon fényt bocsátanak ki, ami egyes technikákkal a Földről is észlelhető.

Az égboltfény megfigyelése és kifejlődésének végigkísérése több okból is rendkívüli fontossággal bír, magyarázta Giuseppe Piccioni, a szonda infravörös VIRTIS műszerének főfelügyelője. "Elsőként a fluoreszkáló O2 'felhők' eloszlását és mozgását fel tudjuk használni a légköri rétegek mozgásának és viselkedésének vizsgálatához, ebben az értelemben az O2 égboltfény a légköri dinamikák indikátora" - nyilatkozott Piccioni. "Másrészről a jelenség elemzése új nyomokat szolgáltat a globális légköri kémia működésével kapcsolatosan, melyekből megtudhatjuk, hogy vannak-e az atomok egyesülését katalizáló mechanizmusok, illetve azt, hogyan működik ez a vénuszi légkör más kémiai elemei esetében. Végül pedig az oxigén égboltfény megfigyelése betekintést enged a Vénusz mezoszférája és a Nap által közvetlenül is befolyásolt termoszférája között végbemenő globális folyamatokba is".

A megfigyelések alapjai alkalmazhatók lehetnek a földi éghajlatfejlődés modellezésében is. A szondán nem tapasztalhatók az öregedés jelei, így vélhetően jó pár évig szolgálhatja még az európai bolygókutatást.

 

Forrás: Balázs Richárd http://www.sg.hu/cikk.php?cid=51707