A középkorban az egyes államok uralkodóinak külpolitikáját jelentősen determinálta az őket megelőző uralkodók politikája. Így történt ez esetünkben II. Andrással is, ki kénytelen volt az atyja és bátyja által elkezdett politikát folytatni. II. András politikája viszont kissé elkülönült elődeiétől. 1196 április 23-án Meghalt III. Béla (1172-1196) magyar király, kinek uralkodása idejére tehető a középkori magyar ún. patrimoniális monarchia virágkora. III. Béla fiatalkorában a bizánci udvarba került, ahol megfigyelte a középkori nyugati államberendezkedésnél fejlettebb, hivatalnoki karon alapuló államberendezkedést. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy III. Béla volt a legjelentősebb 13. századi uralkodónk. 1181-ben elrendelte hogy foglaljanak írásba minden elébe kerülő ügyet, és innen datálhatjuk a napjainkig tartó hivatalos írásbeliség kezdetét Magyarországon. Ennek következtében uralkodása idején kereste fel több magyar is a külföldi, (főleg párizsi) egyetemeket. Feltehetőleg ezen fiatalok egyike volt az első eredetiben ránk maradt geszta szerzője Anonymus is. III. Béla másik jelentős újítása volt, hogy az ő pénzein és pecsétjén jelent meg először heraldikai elemként a jelenlegi címerünkben szereplő kettős kereszt is.

Béla külpolitikája is igen sikeres volt. Bizánctól visszaszerezte az 1160-as években elfoglalt déli területeket, valamint igen ügyesen lavírozott a legerősebb európai nagyhatalmak, a pápa, a Német-római Birodalom és Bizánc között. Sikerrel harcolt Halicsban (melynek trónjára egy ideig kisebbik fiát Andrást (a későbbi II. András) ültette), valamint Dalmáciában is, ahol sikerrel meg tudta tartani Zára városát Velencével szemben. III. Béla az országa gazdaságára is nagy gondot fordított. A korszakból egy részletes jövedelemjegyzék 15-16. századi másolata maradt fenn, melyből meg lehet állapítani a magyar uralkodó bevételeit. A kézirat keletkezésének ideje bizonytalan. Az őrzési helyéből (Párizs) szoktak arra következtetni, hogy 1185 körül keletkezett III. Béla francia házasságával (1186, Capet Margit)összefüggésben (mivel a házasság a középkorban inkább politikai mintsem érzelmi kötelezettség volt, ezért valószínűleg a francia uralkodó kíváncsi volt leendő szövetségese vagyoni és ezzel összefüggésben katonai erejére). Viszont tekintettel arra, hogy szerepel benne a Szlavónia hercege cím, mellyel csak az 1193-96 közötti időben találkozhatunk, a jegyzék keletkezését egyesek inkább a későbbi I. Imre Aragón házasságával összefüggésével kapcsolatban datálják. Viszont a jegyzék alapos kimutatást ad arról, hogy miből tevődtek össze a magyar király jövedelmei. III. Béla évi pénzjövedelmei hét különböző tételből tevődtek össze: a pénzváltásból (ez az összes bevétel 36%-a), a királyi sómonopóliumból (10%), a vámokból, révekből, vásárokból (18%), az erdélyi idegen telepesektől (hospesektől) (9%), a 72 ispán jövedelmének a királyt megillető kétharmadából (15%), Szlavónia hercegétől 6% és végül az ispánok ajándékából (6%). Ennek alapján III. Béla jövedelmeinek nagyságát 23 tonna színezüstben állapították meg, mely felülmúlta mind az angol (9 tonna), mind a francia (17 tonna) király jövedelmét. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a XIII. századra a korabeli Európa mércéjével mérve egy meglehetősen erős Magyar Királyságot hozott létre, mely az európai külpolitikai kihívásokkal komoly eséllyel nézhetett szembe.

Ennyi előzmény után térjünk rá Magyarország első komolyabb keresztes akciójára. Béla egyértelmű akarata volt, hogy a trónját idősebb fia, I. Imre (1196-1204) örökölje, kinek uralkodását beárnyékolták testvére András által kirobbantott belháborúk. András pedig várakat, birtokokat és rengeteg pénzt kapott apjától, valamint azt kötelezettséget, hogy váltsa valóra atyja fogadalmát és menjen keresztes hadjáratra a Szentföld visszaszerzéséért. András viszont a kapott pénzt arra használta fel, hogy támogatókat szerezzen magának az országon belül és kívül és fegyverrel támadt bátyjára, akit 1197 és 98 fordulója táján le is győzte Imrét, aki kénytelen volt a politikai hatalmon megosztozni öccsével és átengedte neki Szlavónia hercegségét, valamint a tengermelléket. Viszont András hívei elégedetlenek voltak ezzel a döntéssel, így 1199 nyarán András újból fegyverrel támadt bátyjára, csakhogy alulmaradt és kénytelen volt Ausztriába menekülni. III. Ince pápa (1198-1214) közvetítésével a két testvér kibékült egymással és András visszakapta korábbi tartományait. Így a nyugalomnak köszönhetően az ország ismét visszanyerte külpolitikai cselekvőképességét, amit Imre igyekezett kihasználni. I. Manuel (1143-1180) bizánci császár halála után a Magyar Királyság déli határai mentén elterülő balkáni államok egymás után nyerték vissza a függetlenségüket. Imre igyekezett kiterjeszteni befolyását ezekre a területekre. Boszinában felütötte a fejét egy bizonyos eretnek mozgalom a bogumilizmus, a magyar király a katolikus hit védelmezőjeként léphetett fel. Gyakorlatilag Imrének ezt a hadjáratát lehetne nevezni az első magyar keresztes hadjáratnak. Mint fentebb már említettem a XIII. század első éveiben béke honolt Imre és András között. 1200-ban, atyjuk fogadalmának beváltására mind a két testvér felvette a keresztet és intézkedtek arról, hogy távollétükben az osztrák Lipót herceg viselje gondját az országnak és hogy egyikük halála esetén másiké legyen az ország koronája. Viszont a Szentföld helyett Imre belebonyolódott a szerb viszályokba. Nemanja István szerb uralkodó halála után, fiai István és Vukan harcolt egymással a hatalomé. Imre Vukant támogatta, igyekezett a pápától koronát szerezni pártfogoltja számára, ami azt jelezte, hogy nyíltan Szerbia függővé tételére törekedett. Ezt jelezte az is, hogy 1202-ben felvette uralkodó titulusai sorába Szerbia királya címet. A Balkáni terjeszkedést elősegítette az a tény is, hogy a bogumilok eretnek szektája a térségben meglehetősen elterjedt volt. A feudális társadalmi rendtől elforduló és az egyház hierarchiájával szemben álló bogumilizmus központja 1200 táján Bosznia volt, ahol még az ország fejedelme Kulin bán is ennek a vallásnak hódolt. A hadjárathoz a jogalapot az a tény szolgáltatta, hogy széles körben terjedt a mozgalom a szerbek, bolgárok és a Magyar Királysághoz tartozó Dalmát városok lakói körében is. Ez a jelenség feltűnt III. Ince pápának is, aki 1200 őszén intette Imre királyt, hogy mind Boszniában, mind Magyarországon lépjen fel a bogumilok ellen. Így Imre pápai felhatalmazással léphetett fel Kulin bán ellen, akit megrótt és kötelezte az eretnekek kiűzésére és javai elvételére kötelezett. A hadjárat azonban félsikert aratott, mert ugyan formálisan sikerült eltántorítani a bogumilok vezetőit a szakadárságtól és Magyarországon is sikerült a bogumil tanok terjedését megfékezni, valamint az eretnekséget felszámolni Kulin is áttért a római katolikus hitre, de Kulin hamarosan bekövetkezett halála után a bogumilizmus gyakran ütötte fel a fejét Boszniában.
A magyar király nem is tehetett volna többet a bogumilok ellen, ugyanis ezekben az időkben ellentéte támadt a Bizánctól függetlenedő erős Bolgár Fejedelemséggel. Kaloján, bolgár uralkodó kiterjesztette országa fennhatóságát a Morava- völgy északi részére mely III. Béla egykori foglalása okán a Magyar Királysághoz tartozott. 1202-ben Imre hadjáratot vezetett Bulgáriába. Kaloján viszont politikai megfontolásból (hogy ezzel is kifejezze függetlenségét Bizánctól) Róma felé kezdett tájékozódni és követeket küldött a pápához. Imre szabad átvonulást engedélyezett a követeknek az országon (a terve az volt, hogy Bulgária ne közvetlenül, hanem magyar közvetítéssel építsen ki kapcsolatot a pápával. A pápa Leó bíborost küldte legátusként Bulgáriába, akit Imre az Al-Duna menti Kevénél elfogott és csak később engedett szabadon. Tettét később a pápának írott levelében azzal indokolta, hogy Kalojan jogszerűen egyetlen földnek sem ura és egyebek között Magyarországhoz tartozó földeket is megszállva tartott és érthetetlennek ítélte, hogy a pápa a magyar király tanácsa nélkül, a vitás ügyek rendezése előtt Kalojánt királlyá akarja koronázni. Imre tehát pápai segítséget várt ahhoz, hogy a Morava- völgy északi része újra magyar uralom alá kerüljön. A pápának fontosabb volt azonban Bulgária teljes eltántorítása Bizánctól, így 1204 őszén Leo királlyá avatta Kalojánt, ami Imre Bulgáriai terveinek kudarcát jelentette. A bulgáriai külpolitikai fejleményeknek köszönhetően a IV. Keresztes hadjárat 1202-ben elindult, viszont magyarok nélkül. Ennek káros következménye az lett, hogy Velence, mely a jobbára francia keresztesekből álló sereget szállította elérte, hogy a keresztesek fegyvereiket a magyar uralom alatt levő Zára ellen fordítsák, melyet 1202 őszén el is foglaltak. Noha a keresztesek néhány hónap múltán elhagyták a várost, a velenceiek szinte a földdel tették egyenlővé. Erre azért került sor, mert Zára jelentős kereskedelmi központ volt az Adriai-tenger partján és komoly velencei érdekeket veszélyeztetett. Hiába szorgalmazta a magyarok pártján álló pápa, hogy a keresztesek adjanak elégtételt a had akkorra már tovább hajózott kelet felé, de nem a Szentföldre, mely az úti célja volt, hanem Konstantinápolyt felé vették az irányt, melyet 1204-ben el is foglaltak és megalapították Bizánc romjain a Latin Császárságot.
Láttuk tehát, hogy a korabeli magyar külpolitika egyik mozgatórugója az egyház védelme és a katolikus hit terjesztése volt. A Boszniával szembeni fellépésre is egy eretnekség terjedése adott okot. E. 10. századi gyökerekig visszanyúló, üldözött tanításból több nyugat-európai mozgalom is merített. A bogumilok az anyagi világot az ördög művének tekintették, és szembe állították vele Isten tökéletes szellemi világát. III. Ince pápa Európa-szerte kérlelhetetlenül fellépett mindenféle tévtan kiirtásáért (ne feledjük az ő nevéhez köthető az inkvizíció bevezetése), és a világi uralkodók, segítségét is igyekezett messzemenően kihasználni (mint például Dél- Franciaországban a kathatok (vagy más néven albigensek) elleni fellépésnél II. Fülöp Ágost (-1180-1223) francia király segítségét is), így Bosznia megtisztításának feladatát Imrére bízta. Viszont a Bulgáriával kialakult feszült viszonynak köszönhetően a magyar király nem tudott kellő figyelmet fordítani a készülődő IV. keresztes hadjáratra és katonai segítséget sem tudott nyújtani, aminek nagyon káros következményei voltak az országra nézve. Imre utolsó éveiben próbálta biztosítani kiskorú fiának, III. Lászlónak (1204-05) a magyar trónt, és hogy békét teremtsen az ország kormányzását (guberniumát) öccsére, Andrásra bízta, akit 1204-ben kormányzóvá (gubernátor) nevezett ki. András erős bázist hozott létre maga körül és a kiskorú uralkodót megpróbálta kitúrni a hatalomból, akit anyja, aragóniai Konstancia Ausztriába menekített. András már az Ausztria elleni háborúra készülődött, amikor 1205 májusának elején meghalt III. László, így András zavartalanul koronáztathatta magát királlyá.
       II. András uralkodásának első éveit átszőtték Halics (Galícia) ellen viselt háborúi. András –III. Béla jóvoltából- már 1188-89-ben uralkodott Halics élén, de a magyar nemesek hatalmaskodásai és erőszakos katolizálási törekvései miatt népszerűtlenné vált és elűzték. 1205 nyarán azonban a lengyelekkel vívott csatában elesett a halicsi fejedelem Roman. Halálhírére a szomszédos orosz fejedelmek összefogtak és megpróbálták meghódítani a fejedelemséget. A magyar király Roman kiskorú gyermekeinek védelmében lépett fel és katonaságot hagyott a fejedelemségben, de Rurik orosz fejedelem, támadást indított. Az első támadást 1205 nyarán még visszaverték, de 1206-ban a második támadás alkalmával az oroszok legyőzték a magyarokat. A magyarok elhagyták halicsot, noha András többször is megpróbálta a területet meghódítani, 1206 és 1221 között 9 hadjáratot is indított a fejedelemség megszerzéséért. Ezek a hadjáratok eredménytelenek maradtak, viszont nagyon meggyengítették nemcsak az ország gazdaságát (hiszen egy hadjárat megszervezése, a katonák felszerelése, élelmezése nagyon sokba kerül), de az uralkodói hatalmat is, aki azért, hogy a főurait megnyerje ügyének támogatására szinte mértéktelenül, megyényi területeket adományozva osztotta szét a királyi birtokállományt, melynek egyenes következménye a királyi hatalom csökkenése és a földesúri hatalom király rovására történő növekedése volt.
II. András első felesége Gertrúd a Német Birodalomból származott, így a német befolyás erősödött a külpolitikában. A nyugati politikában így a felesége családjának pártállása szerint avatkozott be. Így 1213-ban a magyar király is sereget küldött a IV. Welf Ottóval harcoló német ellenkirály, a későbbi II. Nagy Hohenstauf Frigyes megsegítésére. 1211-ben a német lovagrendet behívta az országba és letelepítette őket az akkor még szinte lakatlan Barcaságba. A rend feladatául megjelölte, hogy védelmezzék az országot a pogány kunok ellen és terjesszék körükben a kereszténységet, viszont a rend önállósodási törekvései következtében később kénytelen volt őket elüldözni az ország területéről.
András sokkal nagyobb figyelmet fordított a déli területek és a Balkán iránt, ahol a Bizánc bukása után kialakult zűrzavaros helyzet kedvező alkalmat kínált a magyar beavatkozásnak. Első lépésként uralkodása elején megerősítette a Dalmát városok kiváltságait, valamint a spalatói érsekség számára 1207-ben biztosított privilégiumot, melyben megerősítette fennhatóságát a boszniai püspökség felett. Imre Bulgáriai kudarcát némiképp tudta ellensúlyozni, hogy Kaloján utóda Boril uralkodása alatt megtorpant a hódító Bulgár külpolitika. Henrik latin császár (1204-ben a Bizánci Császárság romjain létrejött nyugati típusú állam) 1208-ban győzelmet aratott Boril felett, majd a szerbekkel szövetkezve hozzákezdett a Bulgár területek elfoglalásához. András Boril megsegítésére sereget küldött, mellyel megmentette Boril országát. A magyar hódító balkáni politika tovább folytatódott és az 1210-es évek második felében magyar uralom alá került Belgrád és Barancs vidéke. A balkáni terjeszkedési politikát jelezte, hogy az 1213-ban meggyilkolt felesége Gertrúd után új nejét Konstantinápolyból hozatta. Jolanta apja a francia Capeting családból származó Courtneay Péter volt, akinek testvére latin császárként Henrik néven uralkodott. Henrik 1216-ben bekövetkezett halálakor két jelölt is kínálkozott utódául, Courtneay Péter valamint II. András. Talán a latin császári trón elnyerésének a reményében is döntött úgy András, hogy valóra váltsa apja régi fogadalmát s elindul a keresztes hadjáratra. Eredetileg szárazföldi úton kívánt eljutni Ázsiába, de amikor III. Honorius pápa apósát Pétert koronázta császárrá 1217 tavaszán, mégis a tengeri út mellett döntött. Mivel a halicsi háborúk addigra már meglehetősen kimerítették a királyi kincstárat, András krónikus pénzhiányban küszködött és kénytelen volt kölcsönöket felvenni. A velencei hajók bérleti díját Zára átengedésével egyenlítette ki. A hadjáratban VI. Lipót osztrák herceg, valamint néhány német egyházi és világi előkelő is részt vett.
Az V. keresztes hadjárat megszervezése azonban nem csak a magyar király (bár jelentősége vitathatatlan) érdeme volt, hanem III. Ince utóda, III. Honorius is jelentős személyiség volt. Honorius ugyanis buzgón vette át elődje terveit. Beiktatása után néhány nappal írt Akkonba János jeruzsálemi királynak, és bejelentette egy nagy sereg érkezését. Jánosnak ez nagyon is jól jött, ugyanis az egyiptomi szultánnal, al-Ádillal kötött fegyverszünet épp akkor járt le és a térségben a muzulmánok fölénye vitathatatlan volt. II. Ingi norvég király felvette a keresztet 1216-ban, de a következő évben meghalt, noha skandináv keresztesek elindultak a Szentföld felé, létszámuk jelentéktelen volt ahhoz hogy hathatósabb segítséget tudjanak nyújtani a jeruzsálemi királynak. II. András kezdeti lelkesedése mint már fentebb említettem 1216 után csökkent, mivel nem őt, hanem apósát választották meg a Latin Császárság uralkodójának. Az Alsó Rajna vidéken azonban kedvezően fogadták a felhívást és a pápa abban is reménykedett, hogy a frízek (a mai Hollandia területének nyugati partjait nevezték Frízföldnek) nagy flottát fognak kiállítani, viszont ők is csak késlekedtek. Közben a Szentföldön is egyre romlott a helyzet. Vitry Jakab, akkoni püspök keserűen számolt be az ottani helyzetről. Jelentéséből kiolvasható, hogy a helybeli keresztények gyűlölték a latinokat és szívesebben éltek volna muszlim uralom alatt, az ottani latinok pedig lusta, tunya, luxust kedvelő, erkölcstelen emberek voltak, akik teljesen felvették a keleti szokásokat. A papság korrupt volt, cselszövő és fukar. A jelentésben a püspök csak a lovagrendekről és az olasz telepesekről tudott jót mondani, akik mértékletes életet éltek, és volt is bennük vállalkozó szellem, de a nagy olasz városok (Genova, Pisa, Velence) rivalizálása lehetetlenné tette az olaszok együttműködését. A tengeren túl élő frankok pedig nem vágytak a háborúra, hiszen a béke megnövelte anyagi jólétüket. A muszlimok sem nagyon vágytak a háborúra, hiszen a kereskedelmi kapcsolatok nekik is ugyanúgy kedveztek.
Honorius pápa azonban másképp gondolkodott és abban bízott, hogy 1217 nyarán nagy sereg fog majd útnak indulni Szicíliából, de amint beköszöntött a nyár nem álltak rendelkezésre se hajók, se komoly sereg, habár az olasz kikötőkbe francia lovagokból álló seregek érkeztek a dél-olasz kikötőkbe. A magyar király serege augusztusban érte el Spalatót és ott csatlakozott hozzá V. Lipót osztrák herceg serege. A fríz flotta is elindult, júliusban érkezett Portugáliába, de egy része Lisszabonban maradt, míg a maradék flotta októberben vitorlázott Gaetába, amikor már túl késő volt a palesztinai utazáshoz. Július végén a pápa elrendelte, hogy a Szicíliában összegyűlt keresztesek induljanak tovább ciprusra, de ekkor sem gondoskodott senki a szállításukról. Szeptember elején Lipót herceg Spalatóban talált egy hajót, mely hajlandó volt őt és kis csapatát Akkonba szállítani, de serege zömét hátra kellett hagynia. Az utazás csak tizenhat napig tartott. II. András magyar király körülbelül két héttel később követte, de a spalatóiak csak két hajót tudtak rendelkezéseire bocsátani, így neki is hátra kellett hagynia serege zömét. Körülbelül ugyanabban az időpontban szállt partra Hugo ciprusi király is seregével. Mivel abban az évben a termés silány volt Szíriában és egy tétlen sereg ellátását nagyon nehezen tudták megoldani, Brienne-i János azt javasolta, hogy azonnal kezdjenek bele egy hadjáratba. November 2-án, pénteken a keresztesek elindultak Akkonból, és az Esdralon- síkságon meneteltek. A sereg, noha nem volt túl nagy, riadalmat okozott a muszlimok között, ugyanis a harmadik keresztes hadjárat óta nem láttak Palesztinában komolyabb sereget. Al-Ádil kisszámú katonasággal Palesztinába sietett, de nem számított gyors támadásra és vissza is vonult a keresztesek elől. A fiát al-Muazzamot küldte Jeruzsálem biztosítására, ő pedig Adzslúnnál várakozott, hogy minden Damaszkusz elleni támadást elháríthasson. Viszont a keresztes seregben nem volt fegyelem. János király magát tekintette a hadsereg főparancsnokának, viszont a magyarok és az osztrákok András királyt fogadták el, a ciprusiak Hugót, a lovagrendek pedig csak saját vezetőiknek engedelmeskedtek. Ilyen körülmények között átfogó sikert nem is tudtak elérni. A keresztesek elfoglalták és kifosztották Beiszánt, majd minden cél nélkül átkeltek a Jordánon és felfelé vonultak a Galileai-tenger keleti partján, megkerülték Kafarnaumot és Galileán át visszamentek Akkonba. A fő tevékenységük nem a hódítás, hanem az ereklyegyűjtés volt. András király nagyon boldog volt, amint szert tett a kánai menyegzőn használt vizeskorsók egyikére. János király viszont elégedetlen volt és saját hadjáratot szervezett, hogy lerombolja azt a várat, amelyet a muszlimok emeltek a Tábor-hegyen. Sem Hugó, sem András nem csatlakozott hozzá, János pedig nem várta meg a lovagrendek segítségét. Hiába ostromolták az erődöt nem bírták bevenni, a sereg dolgavégezetlenül tért vissza Akkonba. Újév táján egy kis magyar csapat a királyuk engedélye nélkül és a helyiek tanácsa ellenére behatolt a Bekaa völgyébe és csaknem elpusztult a hóviharban, amikor átkelt a Libanon-hegységen. Ezalatt András király és Hugó Trippoliszba lovagolt, ahol nem sokkal később Hugó hirtelen meghalt és a ciprusi trón nyolc hónapos csecsemő fiára, Henrikre maradt, a régens pedig felesége Jeruzsálemi Aliz lett. András ezek után visszament Akkonba és bejelentette, hogy fogadalmának eleget tett és hazaindul Európába, ereklyegyűjteményét pedig Szent István, az első mártír fejével gyarapította. A jeruzsálemi pátriárka hiába könyörgött neki és hiába fenyegette, András elindult északra és Tripoliszon és Antiókhián át Örményországba ment, onnan pedig a szeldzsuk szultán engedélyével Konstantinápolyba. Keresztes hadjáratának nem volt semmi eredménye. Ausztriai Lipót viszont még maradt, nem volt elég pénze, ezért kénytelen volt ötvenezer bizánci aranyat kölcsönkérni, de készen állt további katonai akciókat vezetni. János király arra használta fel segítségét, hogy megerősítse Kaiszeraiát, miközben a német lovagok és a templomosok nagy vár építésébe kezdtek Atlitnál, a kármel hegytől délre. A várat a Zarándokok várának nevezték.
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a magyar külpolitikának első, Európán kívüli nemzetközi jellegű hadművelete gyakorlatilag semmilyen kézzelfogható eredményt nem hozott. A szövetséges és magyar hadak nem is komoly és megfontolt stratégiai támadó hadjáratokat folytattak, hanem pusztán kalandor jellegű hadi vállalkozásokat, kisebb portyákat és ereklyeszerző hadi vállalkozásokat folytattak. Az együttműködést az is nehezítette, hogy a keresztesek nem tudtak megegyezni a főparancsnokságot illetően, így az amúgy is kis létszámú keresztes sereg még jobban szétforgácsolódott és közös akciók helyett a vezérek a saját fejük után mentek. A muszlimok viszont nagyon szervezetten és együttműködve szervezték meg a védelmet, mellyel sikeresen kivédték a fejetlen keresztesek minden fontosabb katonai akcióját. Külpolitikai szempontból azonban ez a hadjárat jelentősen megnövelte a magyar király tekintélyét, amit az a tény is bizonyít, hogy nem csak a magyarok, de a németek és az osztrákok is őt fogadták el vezérüknek, a jeruzsálemi vagy a ciprusi király helyett.
       Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a magyar királyok a keresztes hadjáratokat eleinte csak mint hű keresztények támogatták, de a keresztes eszme iránt viszonylag passzívan viseltettek. Az érdeklődést a keresztes háborúk iránt III. Bála uralkodásától lehet számítani, amikortól a Magyar Királyság helyzete már jelentős mértékben javult és stabilizálódott és aktívabb külpolitikát is lehetővé tett. Imre király még a keresztes eszmét arra használta fel, hogy országa területét, valamint befolyását kiterjessze. A korai keresztes hadjáratokat nem is muszlimok, hanem más, a kereszténységhez tartozó, de a hivatalos vallástól eltérő tanokat hirdető szekták, úgynevezett eretnekek ellen vívták. Ezek egyike volt a bogumil eretnekség, melyekkel főleg a mindenkori magyar uralkodónak kellett szembe néznie. A hadjáratok sikertelenségének az is oka lehetett hogy nem csak az uralkodók, de a magyar társadalom többsége sem rokonszenvezett, rokonszenvezhetett igazán a keresztes eszmével. Ami gyakorlatilag nem is csoda, hiszen az első keresztes hadjárat alkalmával is sor került bizonyos atrocitásokra és a magyar királyoknak kellett fegyveresen beavatkozniuk, hogy megakadályozzák a főseregtől leszakadt kisebb egységek rabló tevékenységét. Az sem tett jót a keresztes eszmének, hogy 1202-ben Zára városát a keresztesek foglalták el és a Német Lovagrend barcasági tevékenysége sem a keresztes eszme és hittérítés pozitív oldalát mutatta. Mint fentebb láthattuk II. András sem pusztán ideológiai meggyőződésből vállalkozott a hadjáratra hanem komoly politikai érdekei fűződtek hozzá. Kezdetben azt remélte, hogy majd őt választják meg a Latin Császárság uralkodójának, viszont amikor kiderült, hogy apósa került a császári trónra az ő lelkesedése is alábbhagyott, de természetesen adott szavát már nem vonhatta vissza, ezért mégis elindult. Viszont a szervezésen is látszott, hogy ez nem egy komoly hadjárat volt, mint az első három, illetve valamilyen szinten a negyedik is. Ugyanis noha a seregek összegyűltek, nem volt elegendő hajó, mely képes lett volna őket, átszállítani rendeltetési helyükre. András királynak is a serege jelentős részét hátra kellett hagynia, csakúgy, mint Lipót osztrák hercegnek. II. András király, miután 1218-ban hazatért egy anarchiába süllyedt országgal találta magát szembe. Legfontosabb feladata az erőszakos cselekményekig fajult belső csatározások lecsendesítése és a kiürült kincstár feltöltése volt. Mint korábban említettem András uralkodása elején, hogy a főurakat külföldi háborúihoz megnyerje mértéktelenül adományozta az uralkodói birtokokat bizalmasainak. András megpróbált egy új, nyugati típusú berendezkedésre átváltani, vagyis a patrimoniális monarchiából rendi monarchiát létrehozni. 1218-ban az új berendezkedés kudarcain felbátorodott főúri ellenzék, illetve a sorsukért aggódó alattvalók egyaránt a királyi politikát okolták a bajokért és annak feladását kívánták. A király is kénytelen volt belátni, hogy az előtte tornyosuló problémák kezelése nem engedik meg számára hogy folytassa a korábbi évek gyakorlatát. Mind a politikai, mind pedig a gazdasági problémák megoldásához és az egyensúly visszaállításához csak a birtokadományok leállítása és visszafoglalása vihette közelebb. A gazdasági gondok abból származtak, hogy a királyi bevételek apadása a föld elidegenítések következtében túlzottan gyorsan történt, illetve a királyi jogon beszedett jövedelmek (regálék) nem gyarapodtak abban az ütemben, hogy a kiadások fedezését biztosíthatták volna. A sorozatos háborúk és a szentföldi kaland egyaránt elviselhetetlen terheket rótt a kincstárra. Az árutermelő gazdálkodás igencsak a kezdő fázisában járt még, s gyenge teherbírása szűk határt szabott a bevételi remények teljesülésének. Vagyis a sorozatos háborúk és kimerülés következtében II. Andrásnak olyan társadalmi problémákkal kellett szembenézni, mellyel egyetlen elődjének sem és képesnek kellett lennie arra, hogy az országban a vezetése alatt egy a korábbinál újabb társadalmi rend, a rendi monarchia alakuljon ki. Az elkövetkező években egy sor kiváltságot kellett az uralkodónak biztosítania az ország világi és egyházi előkelői számára, melyek közül a leghíresebb az 1222-es Aranybulla, mely gyakorlatilag a magyar alkotmányosság kezdetét is jelenti.

1. ábra: III. Béla (1172-1196)

2. ábra: I. Imre (1196-1204)

3. ábra: a Magyar Királyság II. András uralkodásának kezdetén.

4. ábra: II. András (1205-1235)

5. ábra: Magyar viseletek a 13. században

6. ábra: Magyar viseletek a 13. században

7. ábra: Magyar harcosok viselete a 13. században

8. ábra: a bogumil eretnekség elterjedése.

9. ábra: A IV. keresztes hadjárat

10. ábra: Bizánc bevétele (1204).

11. ábra: A Latin császárság

12. ábra: A Szentföld 1218-ban

13. ábra: A szentföldi lovagrendek viselete.

14. ábra: a IV. és V. Keresztes hadjárat

15. ábra: A zarándokok vára.

16. ábra: az aranybulla (1222)

Felhasznált irodalom:

Almási Tibor: A tizenharmadik század története. Pannonica kiadó, Budapest. 2000

Bertéyi Iván- Diószegi István- Horváth Jenő- Kalmár János- Szabó Péter: Királyok Könyve. Officina Nova kiadó. Budapest, 1993.

Kristó Gyula: Magyarország története 893-1301. Osiris kiadó, Budapest. 1998.

Steven Runciman: A keresztes hadjáratok története. Osiris kiadó. Budapest, 1999

Zsoldos Attila: Nagy uralkodók és kiskirályok a 13. században. In.: Magyarország Története 4. Főszerk.: Romsics Ignác Kossuth kiadó. Budapest, 2009.