Tovább ismerkedve az ismeretlen Ancash megyével, két kis gyöngyszemet ejtünk útba: Cajamarquillát, ahol sok évszázados szokás még ma is a hétköznapok része, és Pampas Grandét, a kis hegyi falut, amelynek focipályájáról lélegzetelállító kilátás nyílik a Huascaránra, Peru egyik legmagasabb, örök hófödte csúcsára. Cajaramarqilla körzetbe tartozik a világhíres természetvédelmi övezet, Llaquashpampa, a Rajmondi olasz botanikusról elnevezett hegyikaktusz-különlegesség élőhelye, a Puyas Rajmondi. Ez a növény szászévenként virágzik, sajnos mi épp nem a századikban jártunk ott.

Peru tengerparti részén tombolt a nyár, amikor elindultunk a terepjáróval néhány órára lévő andoki kis faluba, Cajamarquillába. Azt tudtuk, hogy jóval hűvösebb lesz a Kordillerákban, de azt nem, hogy gyakorlatilag ebben a sávban ugyanakkor van tél, mint nálunk, az északi féltekén, Magyarországon. Télikabát, kesztyű és meleg csizma… Az utolsó kisvárosban, Huarazban mindezt meg kellett vennünk, ha nem akartunk megfagyni az ötezer méteres téli havasokban. Peru oly sok érdekessége mellé felvehetjük az ország időjárását is, nyugodtan. A három nagy régió, az óceánparti sáv az ország hosszanti irányában közel ötezer kilométeren át, az Andok, sokszor öt-hatezer méteres magasságban, szintén az ország teljes hosszában, és az esőerdei rész, amely az Andok „háta mögött”, a szárazföld belsejében és az Amazonas folyó térségében terült el, gyakorlatilag három, egymástól teljesen eltérő klímával rendelkezik.

A világ tetején

A Panamericanától hat óra alatt értünk Huarazba – bár, mint kiderült, vannak autósok, akik ezt a 150 km-t akár 3,5 óra alatt is megteszik – a mi sofőrünknek és jobb napokat látott terepjárónknak így sikerült. Innen még további négy óra zötykölődés egy ködös éjszakai szerpentinen, és máris Cajamarquillaban voltunk. Szerencsére a fogadtatás melegebb volt, mint a hihetetlenül egyszerű szálláshelyünk, ahol reggelre megfagyott a madárlátta almánk. A kis falucska egyetlen éttermében – ami azért nagylelkű elnevezés – végül is ehettünk egy forró levest és tengerimalacsültet.

A kora hajnali látvány azonban mindenért kárpótolt minket. A felkelő nap narancsszínre festette a messze alattunk lévő felhők tetejét. A lovak prüszkölve vártak, hogy felvigyenek a szinte megmászhatatlanul meredek hegycsúcshoz és a hat csodás lagúnához. Mivel az ember – főleg az európai, városi ember – tüdeje szinte kiég túrázás közben a több ezer méteres magaslaton, így ha lelkifurdalással is, de a lovakat kínoztuk magunk helyett. Köves, sziklás meredekről este aztán le is kellett botorkálnunk, és nagyjából percenként meggyőződhettünk róla, hogy a lónak négy lába van, mégis megbotlik! Ráadásul – a lovakkal ellentétben – mi még kokalevelet is rághattunk, ami életmentő: nemcsak a magaslati levegő okozta szaggató fejfájást szünteti meg, de gyakorlatilag se éhséget, se szomjúságot nem érez az ember egész nap.

A kis faluban közel ezren élnek, ám a környéken jóval többen, a hegyoldalban elszórt házacskákban, vagyis inkább viskókban. Bár áram négy éve szinte minden házban van Peruban, nagyjából ez az egyetlen luxus errefelé. A legtöbb házban ugyanis még bútor sincs, és nekem úgy tűnt, a felhúzott „falak” és a nádtető inkább csak pszichés védelmet nyújtanak a hidegtől. Itt aztán tényleg igaz a mondás: amint kint, úgy bent… – egyformán metsző a hideg. Kíváncsi voltam, hogyan tartják itt a kapcsolatot egymással az emberek. Kiderült, egyrészt pont úgy, ahogy képzeljük, azaz kapják magukat, és elmennek egymáshoz. Bár errefelé néhány szó miatt akár kétszer két órát is gyalogolhatnak, annak ellenére megteszik, hogy pár éve már – többek között erre a célra is szolgáló – rádiója is van a falucskának.

A saját fülemmel halottam, amint egyik este bemondták, hogy Carmen asszony másnap 11-kor menjen a falu telefonfülkéjéhez, mert hívása lesz! Majd, ahogy azt kell, a bemondó hozzátette: aki allja, szóljon Carmennek! Köszönjük! – És biztosak lehetünk abban, hogy Carmen ott volt másnap…

Kincset érő leletek

A Cajaramarqilla környékén élők sacsasnak nevezik magukat. „Főnökük” a campero, aki a mi híres-nevezetes karikásunkhoz igen hasonló ostorával ugyanúgy és ugyanakkorát csattint. Az ostor nyelét alkotó őzláb az erdő iránti alázatot, a tehénbőrből készült fonat pedig az örök életet szimbolizálja. A campero jogosult egyedül a használatára, rendfenntartás és büntetés céljából, na persze csak, ha rákényszerül.

A helyiek máig őrzik a hagyományokat. A karácsony előtti ünnep alkalmából eltáncolt táncukhoz a fejükre a napot szimbolizáló papírkoronát tesznek. Szintén élő népszokásuk a negritosok tánca, ez egy elég félelmetes, a Gonoszt ábrázoló maszkban előadott mese, ami arra neveli a fiatalokat, hogy mindig hallgassanak az öregekre, ha a bajt el akarják kerülni. A pasacalle táncban „csak” mulatság van, a nevéből is következően ez egy utcai, táncos séta, aminek érdekessége, hogy nők vannak férfiaknak is beöltözve, sörrel a kezükben táncolnak, ez talán egyszerűen a véleményük a férfiakról? Miért is lenne legenda híján egy falucska a misztikus Peruban? A templomban, mint bármelyik latin-amerikai katolikus templomban, szobor alakjában helyet kapnak a helyi védőszentek. Cajamarquilla védőszentje egy szűz, aki állítólag száz évvel ezelőtt jelent meg egy beteg falusi asszonynak a templomtól kb. ötven méterre lévő forrásnál, egy teliholdas éjjelen, hogy védelméről biztosítsa a helyieket. Az asszony meggyógyult. A legenda abszolút furcsasága azonban, hogy tárgyi bizonyíték is fennmaradt utána. Másnap ugyanis a forrásnál egy csaknem ember nagyságú női szobrot találtak. A Vatikán megvizsgálta az esetet, és engedélyt adott a szűz védőszentté avatására.

A templom alapkövében két pirosra mázolt ősrégi kőlapot fedezünk fel – elborzadva. Kiderül, pár éve épp a sofőrünk mázolta le, mert olyan „kopottas volt”, mondja. Azóta azért jobban odafigyelnek a helyiek is a régészeti leletekre, és amit tudnak, megőriznek ők maguk, jobb híján. Így bukkantunk rá egy eresz alatt egy valószínűleg vagyonokat érő szoborra, aminek arcábrázolása teljesen eltér a helyi egyéb leletektől, és a sokkal északabbra fekvő Chachapoyas fehér „indián” törzsre emlékeztet. Körülbelül fél kilométerre ettől a lelettől egy teljesen különböző, sinoid vagy afrikai arckarakterű férfit és két sárkányt ábrázoló kőkompozíció bukkant elő a földből. Ez pillanatnyilag egy lakattal lezárt pajtában hever, és mi úgy jutottunk mégis hozzá, hogy a távol lévő tulajdonos felesége beleegyezésével gyakorlatilag feltörtük az ajtót. Nehezebb dolgunk volt, mint belépőt venni egy múzeumba, de elhihetik, az élmény is ezzel arányosan hatalmasabb volt: gyakorlatilag a lelőhelyen élveztük a látványt.

AZ AFRIKAI FEJ KÉT „KÍGYÓ KUTYÁVAL“

A SZOBROK, AMIKÉRT „BETÖRTÜNK“

Luxus a hegyen

Cajamarquillától autóval egy órára van a szomszéd falu, Pampas Grande. A kis falu egyik nevezetessége, hogy a focipályájáról nyílik az egyik legszebb kilátás az örök hófedte Huascaránra. A hegycsúcs a Fehér-Kordillerákban van, mi pedig innen, a Fekete-Kordillerákból gyönyörködhettünk benne. Ráadásul már van egy szállodája is, ami még rajtunk kívül egyelőre nem fogadott túl sok idelátogatót, ennek köszönhetően nincs lelakva, és mi mérhetetlenül élveztük a hegyi luxust. Ideképzeltünk egy szaunát – és hátha ezt olvasva valaki kedvet érez, hogy meg is valósítsa! A helyi polgármesterek tárt karokkal várják a befektetőket. A megyei turizmus fellendítése érdekében extrémsport-versenyt szervezünk a térségben, amiről már az előzőekben is írtuk, hogy a sárkányrepülők, a sandboarding és egyéb adrenalintermelő sportág szerelmeseinek a paradicsoma lehetne. Gasztronómiailag is találtunk érdekességet. Tengeri algáról már sokan hallottak, de mi először láttunk és kóstoltunk hegyi lagúnából való, ova névre hallgató, szőlőszemre emlékeztető algát.

MEDITÁCIÓ 56OO MÉTEREN

F O T Ó : EDGAR ROY PURISACA QUESQUEN

A térség nem igazán sűrűn lakott, és aki meditációs céllal, testi-lelki megtisztulásért valamint még feltáratlan régészeti csodákért hajlandó utazni, ne hagyja ki Ancash megyét. A színes, hagyományos öltözékű helyiek őszinte érdeklődéssel, nagy szeretettel látják az idegeneket, akár saját otthonukba meginvitálva egy kupica nádcukorpálinkára a fáradt turistákat.

AGNES GOLENYA PURISACA