Ki gondolná, hogy léteznek még a világon titkos, felfedezésre váró helyek? Bármilyen kicsinek is hisszük bolygónkat a globalizáció korában, igenis érhetnek bennünket meglepetések. Akár hiszik, akár nem, egy édenkertbe is elutazhatnak, ahol orchidealevélbe tekert sajtkülönlegességet reggeliznek, majd felkerekednek, hogy kiássák aznapi drágakőadagjukat a falu határában. Hihetetlen? Szerintem is. De én ott voltam, ettem is, ástam is. Mindezt egy észak-perui piciny faluban, Ninabambában.

Perut ma már divat felkeresni. Szájtátva ámuló turisták tömegei libabőrösen szívják be a Machu Picchu szent energiáit. Végigtapossák az Inka-ösvényt kemény pénzért, előre egyeztetett időpont szerint. A vállalkozóbb kedvű utazó ellátogat a csodálatos Titicaca-tóhoz, remegve lépdel az úszó lápra épült nádfalu kunyhói között, elmereng a Nap- és Hold-sziget látványán a lemenő napkoronggal a háttérben, aztán azt hiszi, mindent látott, amit Peruban látni kell és látni lehet.

Ennél nagyobbat ember nem is tévedhet. El Perú, ahogy lakói nevezik, ez a hatalmas és csodás ország, az inkák hajdani birodalma, részben még ismeretlen, nagy részben pedig felfedezetlen. Vagyis, amit már felfedeztek, sok esetben arról se tudják még a szakemberek sem, hogy kik és mikor lakták vagy építették. Naponta olvashatunk megdöbbentő felfedezésekről szerte a világon, a jelenlegi történelmi, tudományos elméleteket megdönteni látszó ásatásokról, ősi városok, sôt óriási piramisok megtalálásáról. Peru ebben a vonatkozásban igazi „piacvezető”.

FOTO: Edgar Roy Purisaca Quesquen

A Tüzes Mező

Perui dokumentumfilmes barátommal, Edgarral elhatároztuk, hogy megpróbáljuk feltárni és bemutatni Peru eddig ismeretlen, felfedezetlen helyeit. Az igazi ínyenc helyek természetesen Peruban is a bejáratott turistautaktól távol bújnak meg. Ilyen varázslatos hely a kecsua nevű Ninabamba, vagyis Tüzes Mező.

Amikor elindultam, még csak annyit tudtam, amit vendéglátónk, a ninabambai polgármester elárult: egy legendákkal övezett, titkos föld alatti barlang közelében fekvő, csodás, andokbeli faluba megyünk. De kiderült, egy eddig ismeretlen kis édenkertbe érkeztünk meg.

Amikor Cajamarcában, az Andok egyik leggyönyörűbb kisvárosában hajnali háromkor beültünk az értünk küldött terepjáróba, kényelmesen végignyúltam a hátsó ülésen, hiszen egy jó négyórás zötykölődésre készültem fel. Az autóutat épp építik, így mi még szó szerint járatlan utakon döcögtünk. Perui zenét hallgattunk, és a hajnali Andokban épp felkelni készült a nap. Ez a csoda.

Az első igazi indián, akit megláttam, még fázósan húzta össze magán poncsóját. Nagy tejeskannát cipelt a földút szélére, amit aztán – mint a többi gazdálkodó az utunk során – nyugodtan otthagy, hogy összeszedje egy kisteherautó. A második egy öszvéren jött, rajta is a képeslapokról jól ismert rikító színű poncsó és hatalmas karimájú háncskalap. Ez hihetetlen! Aztán az egyik kis útszéli kunyhóból előbukkan egy indián nő két kisgyerekkel, álmosan dörgölik a szemüket, de amint meglátnak minket, lelkesen integetnek. Talán én álmodom? Itt autózok az Andokban, rám süt a perui napsugár, és indián gyerekekkel köszöntjük egymást!

Aztán persze pár óra múlva, feltöltődve a káprázatos látványtól, hegyormoktól, szakadékoktól, rohanó kristálytiszta hegyi patakoktól, indiánoktól, már reméltem, hamarosan mégis megérkezünk Ninabambába. Hiába, az ember telhetetlen.

Mielőtt lecsorogtunk volna az utolsó útszakaszon, sofőrünk megállt, és büszkén mutogatta a völgyben elterülő faluja környező nevezetességeit, amit a következő napokban keresünk fel. Arra lesz a lagúna, mutatott észak felé, ahol a legendák szerint – és ezt nagyapja is megerősítette – egy gyönyörű leány él, aki egy víz alatti folyosón át szökik ki a titkos barlangból. Amarra meg a barlang van, és kezével egy kissé délebbre elterülő sziklás rész felé mutatott. Ők úgy hívják, Las Grutas, de a régiek úgy nevezték, Ushco Pishgo, az Öreg Vizes barlang. Hitetlenkedve kaptam fel fejem? Őskő? No, milyen érdekes rokon hangzás. Meg az is, hogy eleink is pisnek nevezték a vizet. Lehet, hogy tudok kecsuául? Megtudtuk, hogy a vízi lány miatt ölte bele magát a lagúnába a helyi spanyol földesúr szép szál fia, akitől amúgy a falusiak nagy része származik. Ezt jó, hogy megtudtam, így már nem lepődtem meg, amikor pár perccel később megláttam a többségében kék szemű, világoshajú ninabambaiakat.

Megcsodáltuk a távolból a Tacamache hegycsúcsot, amit másnap mászunk meg. Az ormán inka áldozati medence van, amihez ősi lépcsők vezetnek. Oldalában egy igazi nekropolisz, temetőváros került a felszínre nemrégen.

Az egész táj varázslatos. Zord szirtek, égig érő fenyők és banánfák, éppen termő gyümölccsel. És nemcsak banán, hanem naspolya, füge és megannyi megjegyezhetetlen nevű, ismeretlen gyümölcsfa. Pedig a levegő nem is párás. Azt mondanám, tökéletes a klíma, kétezer-ötszáz méter magasan, mintegy ötszáz kilométerre délre az egyenlítőtől. Kifejezetten tetszik! Sofőrünk a lelkünkre köti, hogy itt akkor is kenjük be magunkat napkrémmel, ha éppen felhős az idő, sőt, ha esik az eső. Ellenkező esetben két nap múlva fájdalmas lesz leégett bőrrel mászkálnunk. Megfogadtuk tanácsát.

A falu elöljárói cukornádpálinkával, canazóval és zenével fogadnak a falu főterén. Csak később tudom meg, hogy a helyi zenészcsalád nemcsak itt, de ma már Peru-szerte ismert és kedvelt. Mit mondjak? Pompás kezdet!

Hegyen-völgyön át

A Tacamache oromra vezető út másnap valóban lélegzetelállító. Nemcsak azért, mert nem kifejezetten könnyű annak, aki nem mindennap indul el kétezer-ötszázról hegyet mászni, hanem a látvány miatt is. Fekete tehenek legelnek mindenfelé, a banánfával beültetett kiskertek mögött megbúvó indián kunyhókból otthonosan kanyarog az ég felé a füst, gyerekek jönnek haza gyalogosan a kis pontnak látszó falucska iskolájából. Egy indián anya gyermekével a hátán kapálja a krumpliföldet, és felénk mosolyog, amikor meglátja, hogy le akarjuk fotózni. Nyugalom és béke mindenfelé, és ezt a földöntúli boldogságérzést csak erősíti az olykor-olykor belénk tukmált cukornádpálinka és a hozzá eszegetett házi kecskesajt friss kenyérrel.

Sokkal tovább tart utunk a Tacamachére, mint indokolt lenne. Na jó, én ragadok le minden ősi kőhalomnál, találgatjuk, ez épp melyik része lehet az inka erődnek, aminek romjain lépkedünk. De fogalmuk sincs még a legjobban informált helyieknek sem. Régészek tíz éve jártak errefelé, akkor is csak a kisebb cseppkőbarlangban kutakodtak. Idáig már nem jöttek el. Megáll az ész!

Másnap a barlangoké az egész nap. Kora reggel, az előző napi túrától még merev izmokkal ereszkedünk le egy kötélen a cseppkőbarlang kürtőjébe. Itt, a szokásos csodás cseppkőalakzatok mellett, a barlang „specialitását” nézegetjük hosszabban: valóban igen ősinek tűnő emberi csontok halmazát. Barátaim mindenképpen rá akartak beszélni, hogy egy hivatalos levéllel együtt hozzam Magyarországra a csontokat további vizsgálat céljából, de végül szerencsésen sikerült kibújnom a számomra képtelenségnek tűnő feladat alól. Innen, körülbelül kétórás embertelen útszakasz után, egy kiszáradt folyómeder óriás köveinek hátán ugrálva, mászva jutunk el a várva várt „igazi” barlanghoz, az Uscho Pishgóhoz. Az útszakasz felénél a földből azonban egy hatalmas erejű föld alatti folyó tör a felszínre, hogy néhány száz méter után egy víznyelőben eltűnjön barlangunk sziklái alatt. Döbbenten hallgatom, hogy a barlangi folyó szintje árapályszerűen mozog. Vannak járatok – és mi az egyik ilyenen megyünk majd –, amelyeket bizonyos időközönként eláraszt a sebesen rohanó folyó. Enyhe klausztrofóbiám mellett ennek a hírnek nem tudtam maradéktalanul örülni.

Őskori luxus

A barlang bejárata impozáns. Ám nem innen tudunk leereszkedni, mivel itt egy megszelídült folyószakasz torlaszolja el az utat és esik alá egy többlépcsős medencébe. Ha melegebb lenne, esküszöm, beugranék innen fentről. De kihagytam, és egy kis kerülővel rátalálva a valódi, eldugott bejáratra, leereszkedünk. Hangos rikoltozással fogadott bennünket egy ott élő, különleges, dél-amerikai barlangi madárraj, a guacháro, amelyet a híres német természettudós, Alexander von Humboldt fedezett fel és sorolt a papagájok családjába.

Néhány óriás kő megmászásával feljutunk egy sziklapárkányra, ami pár perc múlva már egy igazi barlangi járattá változik. Majd hamarosan elérkezünk a rémálmomhoz, a hét méter hosszú, alig ötven centi alacsony vájathoz. Aki ezt túléli, az a lyukból kikászálódva és felegyenesedve egy hatalmas csarnokban találja magát. Alkalmazkodva a fényhez és felfogva a felfoghatatlant, csak most érkezik el az igazi sokk ideje: megbizonyosodhatunk arról, amit persze kísérőink már mondogattak: ez a barlang egy emberkéz alkotta föld alatti labirintus.

A hatalmas csarnok falai egy darab kőből készültek, a föld felett körülbelül három méterre végig körben egy vájat van vésve. Vajon mi célból? Pont olyan, mintha valamit görgetni, vontatni akartak volna benne. A falak szinte tükörsimák. Mélységesen fájlalom, hogy nincs profi felszerelésünk, és a megannyi olajmécses nem nyújt megfelelő világítást. Kalandor vérem azt súgja, bizonyosan találnánk ősi rajzot, írást. De így elindulunk a folyosón. Mielőtt elfelejteném: az egész labirintus légkondicionált! A szellőzőnyílásokat láttuk is a bejáratnál, valódiságukról a helyi önkormányzat műszaki szakemberei győződtek meg két évvel ezelőtt. A levegő és hőmérséklet ezért valóban tökéletes.

Mintha egy gótikus kastély folyosóin lépkednénk. Jobbra-balra termek ablakokkal, még egy fürdőszoba kőből készült maradványait is megtaláljuk. Alig hiszek a szememnek! Megemlítem barátaimnak, hogy az ideutazásom előtt olvastam egy hatalmas, föld alatti barlangrendszerről, ami Ecuador és Peru alatt húzódik, és az egyik főbejárat felfedezője épp egy Ecuadorban élő honfitársam, Móricz János volt a hatvanas években. Megilletődötten tudakolom, hallottak-e erről és mit gondolnak, vajon ahol épp mi járunk, ez is ennek a rendszernek a része? Természetesen hallottak egy keveset mindezekről, és elképzelhetőnek tartják, hogy mi is egy jelentős barlangban vagyunk, hiszen ebből a barlangból egy ősi föld alatti folyosó vezet a jó pár órányira lévő Cajamarcába, onnan pedig Cuscóba, a hajdani inka birodalmi fővárosba. Komolyan mondom, libabőrös leszek, ha átélem, vajon milyen titkos helyen járok éppen.

Alig tudom otthagyni ezt a felfedezetlen föld alatti világot. Félelmem egy életre elszállt, és ott helyben ki is tűzzük a következő, komolyabb expedíció időpontját. Már alig várom!

Ha kiásta, hadd vigye!

Pár napi kirándulás után, megérdemelt pihenőnapom reggelén, aznapi orchideaadagomat fogyasztottam éppen. Már rutinosan csomagoltam ki az összekötözött levélkötegből a gőzölgő, olvadt sajtomat, amit ki nem hagytam volna semmiért. Már magam is csak mosolyogva gondoltam vissza saját hitetlenkedésemre, amikor megtudtam, hogy itt a nálunk szinte aranyárban kapható csodás növény leveleiben tálalják fel reggelimet. És ekkor látom, hogy a helyiek egy kisebb csoportja, vállukon egy-egy csákánnyal, elindul valahová. Csak nem aranyat akarnak kiásni? Jaj, nem, dehogyis, mosolyodott el butuska kérdésemen szállásadóm. És amikor épp elszégyellném magam, hozzáteszi: csak féldrágaköveket. Na, milyen jó humora van, gondoltam magamban. Épp kérdezni akartam, hogy ezt most komolyan mondja-e, amikor kihúzta az asztalfiókot, és egy nejlonzacskót vett elő. Kiborította a tartalmát. Nem hittem a szememnek! Megannyi különböző színű, nagyságú és formájú féldrágakő! Világos, hogy a pihenőnapnak lőttek. Azonnal riasztottam barátaimat, csákányokat szereztünk, és elindultunk aznapi féldrágakőadagunk kiásására, mint a helyiek. Aki nem hiszi, járjon utána. Ninabambafalu, Cajamarca tartomány, Észak-Peru. Amit kiásnak, hazavihetik.

AGNES GOLENYA PURISACA