Dolgozatom Poroszország 16-18. századi történetéről szól. A dolgozat első részében szeretném röviden felvázolni Poroszország területi alakulását, a második részében pedig szeretném taglalni azokat a társadalmi, politikai és gazdasági viszonyokat, melyek lehetővé tették azt, hogy egy kis német választófejedelemség annyira megerősödjön, hogy a XIX. század végére és a XX. század elejére képes volt az akkori legnagyobb hatalmak közé emelkedni, a hajdani Német Birodalom területeinek egy tekintélyes részét egyesítve.

       Poroszország eredeti magja a Brandenburgi Választófejedelemség a Német Birodalom keleti területein helyezkedett el. Ezeket a területeket a 9. és 10. században hódították meg a németek. Brandenburg egy tipikus keleti, kolonizáció alapján létrejött fejedelemség volt, mely magán viselte ennek a kolonizációs folyamatnak minden jegyét. Ezért előszóban szeretnék pár szót szólni a fentebb említett nagy keleti német terjeszkedésről.

A keleti német terjeszkedésnek három formája volt. Az első a Drang nach Osten, mely azt jelentette, hogy a német nyelv terjedése a német uralom terjesztésével párhuzamosan haladt. Ez főleg délen a mai Ausztria területén ment végbe. Északon a katonailag meghódított, de nyelvileg nem integrált területeken a pogány szláv lakosság keresztény hitre térítése, a politikai szervezet kiépítése és a német lakosság tömeges betelepítése valamint a maradék szláv népesség elnémetesítése párhuzamosan folyt. Ebben a folyamatban a birtokot kapott kolostoroknak és lovagoknak volt nagy szerepe. A királyi hatalom eleinte ebbe a folyamatba nem avatkozott bele. Ez a terjeszkedési forma volt a jellemző Brandenburgra is.

A terjeszkedés második formája (Ostbewegung) azokon a területeken jelentkezett, melyeket katonailag meghódítottak, de nem végeztek tömeges betelepítéseket, csak a nemesség és a polgárság telepedett le, de a lakosság többsége megőrizte anyanyelvét.[1]

A terjeszkedés harmadik formája a már keresztény államok területére való betelepülés volt (Ostseidlung). Ez főleg Lengyel-, Cseh-, és Magyarország területére volt jellemző. A telepítések tervszerűen zajlottak, néha kisebb csoportokban, falvakként, néha nagyobb tömegekben városként. Így jöttek létre a német jogú városok és falvak tömegei, mivel ezek a jogok a Német Birodalomban már beváltak. Ezek a telepesek magukkal hozták hazájuk korszerű technikáját és ezzel jelentősen hozzájárultak az adott terület fejlődéséhez.[2] A fentebb említett kolonizáció következményeként tudta később Poroszország egyesíteni a keleti és nyugati területeket.

A fentebb említett formákon kívül, még meg kell említeni a Német lovagrend tevékenységét, mely a Balti-tenger délkeleti-keleti partvidékének betelepítésében és elnémetesítésében játszott fontos szerepet. A rend 1191.-ben létesült Akkon ostroma idején. Már a 13. század elején Európában is szereztek birtokokat. A rend tagjai fehér köpenyt viseltek fekete kereszttel. A rend egyik nagymestere Hermann von Salza (1209-39) vezetése alatt 1211-ben Erdély délkeleti részén telepedett meg, majd onnan II. András magyar király elűzte őket 1225-ben, ugyanis a rend Erdély területén egy önálló lovagrendi államot próbált kiépíteni. 1226-ban II. (Nagy) Frigyes (1198-1250) császár a porosz földek, meghódításával bízta meg őket. Még ugyanebben az évben Riminiben Aranybullát adott nekik, mely olyan jogokkal ruházta fel a lovagrend nagymesterét, mint amilyennel a tartományi fejedelmek rendelkeztek, a nagymester pedig birodalmi herceg lett. Konrád mazóviai fejedelem Kulm várát adta nekik, mely a keleti területek meghódításának legfontosabb kiindulópontjává vált. Majd a rend hozzáfogott a porosz földek meghódításához, és a poroszok[3] kiirtásához valamint a terület elnémetesítéséhez. 1237-ben a lovagrend egyesült a Lívlandi kardtestvérek rendjével, és fokozatosan uralmuk alá hajtották a Baltikum keleti részét is. A támadásuk Novgorod ellen azonban nem sikerült, mert Alekszandr Nyevszkij 1242-ben a Csúd-tó jegén legyőzte őket. Ezt követően az elfoglalt területeken városokat létesítettek, német telepeseket hívtak és elnémetesítették a területet. A rend igen gazdag volt, és a földből származó jövedelmeik mellett maga is kereskedett, és még a Hanza- szövetségbe is felvették. A rend arra törekedett, hogy egyesítse a déli porosz és az északi balti területeit, melyet a litván föld választott el egymástól, ezért a 14. században szinte állandó harcokat vívtak a litvánokkal, majd 1382-ben egyesítették a két területet. Viszont a lengyel-litván perszonálunióval a lovagrend már nem bírt el és 1410 augusztus 15.-én Grünwald és Tannenberg közötti csatában vereséget szenvedett. Ezzel megállították a rend terjeszkedését és az elfoglalt baltikumi lengyel területeket is visszahódították. 1454-ben kitört egy újabb háború a lengyel-litván unióval, melyben a rend ismét vereséget szenvedett, és 1466-ban a második toruñi békében a nagymester lemondott Kelet Pomerániáról, Danzigról és Marienburgról, valamint a lengyel király hűbérese lett.[4] Ez az államalakulat képezte az alapját a későbbi Poroszországnak. Meg kell jegyeznem, hogy szembetűnő egy bizonyos hasonlóság, mégpedig az hogy mind a Német Lovagrend, mind pedig a Porosz Királyság egyaránt katonaállam volt.

Poroszország kialakulása

       Poroszország felemelkedése tulajdonképpen egy dinasztiának volt köszönhető. Ezért szólok pár szót a dinasztia történetéről is. Niederhauser Emil közölt a Hohenzollern dinasztiáról néhány adatot. Ez a dinasztia is egy várról kapta a nevét, mely Svábföldön állt, a 12. században. A család első biztos tagja Burchardus de Zollre comes, aki elvette az utolsó Nürnbergi őrgróf lányát, Sophie-t, amivel megszerezte a nürnbergi várgrófi címet. Ezzel a család a közepes vagyonú nemesség soraiba került. A család két ágra szakadt, egy frank és egy sváb ágra. A frank ág került Brandenburg, majd később Poroszország élére, ezért a továbbiakban velük szeretnék foglalkozni. Ebből az ágból származott ugyanis III. Frigyes, aki 1273-ban sokat tett I. Habsburg Rudolf császárrá választásáért. Az ő utóda VI. Frigyes, 1415-ben megkapta Luxemburgi Zsigmondtól a brandenburgi őrgrófságot, amellyel együtt a választófejedelmi cím is járt. Ezzel pedig a birodalom legrangosabb nemesei közé kerültek. Az ő leszármazottja volt Hohenzollern Albrecht, aki a német lovagrend nagymestereként 1525-ben áttért az evangélikus hitre, és a Német Lovagrend területét világi fejedelemséggé alakította azáltal, hogy szekularizálta, vagyis kisajátította a lovagrend birtokait. Itt most szeretnék egy kis kitérőt tenni. Mert szerintem, felvetődhet bennünk az a jogos kérdés, hogy, hogy került egy sváb földről származó délnémet gróf, a német lovagrend élére? Erre a kérdésre Bernt Engelmann ad kielégítő választ. Véleménye szerint a Német Lovagrend területe az 1410-es vereség után jelentősen megcsonkult, és ez a maradványállam is eleve pusztulásra volt ítélve. Ezért a lovagok a birodalomi hercegek közül választottak maguknak nagymestert, remélve, hogy majd tőlük támogatást kapnak a lengyel bekerítés ellen. Így került a rend élére Hohenzollern Albrecht von Ansbach őrgróf, aki befolyásos rokonsággal rendelkezett. Ugyanis a brandenburgi őrgróf rokona, aki birodalom egyik választófejedelme és ilyen minőségben a Német Birodalom egyik legrangosabb főura volt. Természetesen a lovagrend azt remélte, hogy ő majd kiharcolja a birodalom támogatását a lengyelek ellen. De Albrecht Luther tanácsára feloszlatta a rendet és 1525-ben, Krakkóban békét kötött a lengyel királlyal, aki április 10-én Albrechtnek adományozta hűbérként a Porosz hercegséget. Persze mind a pápa, mind a császár, és még a rend megmaradt lovagjai is tiltakoztak, de Albrecht, mivel a reformáció híve volt, ezért nem vette figyelembe a katolikusok véleményét. Az 1524-es nagy német parasztháború pedig lekötötte a császári pártot, ezért nem tudtak hathatósan fellépni ellene. Poroszország jogállapotának megvizsgálásával megbízott birodalmi kamarai törvényszék sem tudott mit kezdeni a helyzettel, ugyanis az soha nem tartozott a Német Nemzet Szent Római Birodalmához.[5] Albrechtnek és utódaiknak sok gondot okozott az új hercegségük, hiszen a nemesek és a rendek meg akarták gyengíteni a hercegi hatalmat és minden konfliktus alkalmával a lengyel királyhoz, mint legfőbb hűbérurukhoz fordultak, aki szívesen kapott az alkalmakon és be is avatkozott a porosz ügyekbe. A brandenburgi választófejedelmek pedig fokozatosan kiszorították ansbachi rokonaikat a terület igazgatásának éléről. 1618-ban lett János Zsigmond (1608-1619) brandenburgi választófejedelem a porosz herceg, ansbachi rokonai helyett. Ekkor lett Berlin a központja a porosz területeknek. A választó hatalma azonban csak papíron létezett, ugyanis a rendek minden igyekezetükkel próbálták korlátozni a választófejedelem amúgy is formális jogait. A lengyel királyok természetesen a porosz rendek mellé álltak, és állandóan kétségbe vonták a brandenburgiak jogát a terület felett. Ezen a helyzeten nehéz volt változtatni. A brandenburgi fejedelmek és a lengyel uralkodókat csak hosszas tárgyalások és nagy pénzösszegek fejében „győzték meg” jogaik érvényességéről. A lengyel hűbérjogot végül csak János Zsigmond unokája a „nagy választófejedelem” Frigyes Vilmos (1640-1688) tudta lerázni, aki svédek segítségét kérte. A lengyel uralom az 1660-as olivai béke után szűnt meg és a Nagy Választó Poroszország független hercege lett. A keletporosz területek Frigyes Vilmos jogát nem ismerték el és Hieronymus Roth königsbergi ítélőmester és Albrecht von Kalckstein altábornagy vezetésével fegyveresen is fellázadtak. A választónak csak két évig tartó háborúval sikerült behódoltatni őket.[6] Tehát már kezdett megszilárdulni a Hohenzollernek uralma, akik majd száz évvel később, ezt a kis periférikus, Lengyel uralom alatt álló országot az akkori világ egyik nagyhatalmává tették (hadserege száma alapján az ország a harmadig-negyedik helyet foglalta el).

Poroszország megerősödése.

       Ennyi előzmény után, most szeretnék rátérni a kor legjelentősebb Hohenzollern uralkodóinak tevékenységére. Frigyes Vilmos választófejedelemmel kezdeném, aki mint fentebb említettem sokat tett azért, hogy függetlenítse magát a lengyel uralom alól. Frigyes Vilmos 1640-től kezdett uralkodni, amikor az ún. harmincéves háború már a végéhez közeledett. Erről a háborúról érdemes megemlíteni, hogy főleg német területen zajlott, ahol hatalmas pusztítást vitt végbe. Ugyanis a háború egyik oka a vallási ellentét volt, és a két fő vallási felekezet (evangélikus és katolikus) ki akarta pusztítani egymást. Ez az ellentét kölcsönzött a háborúnak egy vad és brutális jelleget, és ebből következőleg a Német Birodalom területén súlyos pusztítások történtek, a lakosság is jelentősen (néhol állítólag 80%-ban is) csökkent. A háborúba idegen, nem német hatalmak is beavatkoztak. Poroszország szempontjából a svéd beavatkozás volt a döntő (míg a Habsburgok szempontjából a francia). Ugyanis a svéd nagyhatalmi érdekek megvalósításának (a Balti-tengert teljesen körül akarták zárni, és svéd beltengerré változtatni) útjában állt Poroszország.

A háború alatt feldúlták Hátsó-Pomerániát, Magdeburgot, és még az alsó rajnai területek is idegen megszállás alatt voltak. A háború eredményeként igen jelentősen megnőtt az ország területe, de ez nem volt másnak köszönhető, mint Franciaország jótékony gyámkodásának. Akiknek az volt a céljuk, hogy Poroszország mind a Svédeknek, mind pedig a Habsburgoknak kellemetlen és viszonylag erős szomszédja legyen. Ennek fejében a választó minden kötelezettséget vállalt Párizzsal szemben. A lakosság létszáma nem nőtt arányosan a területekkel, ugyanis a háborúban elszenvedett pusztítások a lakosságot sem kímélték. Tehát noha nőtt az ország területe, a hasznosított termőterület, az azt művelő lakosság számával együtt csökkent. A mezőgazdasági termelés pangott, a lakosság éhezett az állami rend gyakorlatilag megszűnt, nem volt kormányozni képes közhatalom Poroszországban. Persze ez az állapot egész Németországra is igaz volt.[7] A történészek szerint Poroszország felemelkedésében négy Hohenzollern uralkodónak volt nagy szerepe. A Hohenzollernek területe össze nem függő birtokok halmaza volt. Még az első északi háborút lezáró, fentebb már említett 1660-as olivai béke után sem sikerült egyesíteni a két nagyobb porosz tartományt, de legalább a lengyel függéstől megszabadultak. 1614-ben megszerezték Kleve-Mark grófságát a Rajna mentén. Tehát Poroszország három nagyobb, de eltérő helyzetű és jogállású területét csak az uralkodók személye kötötte össze. A terület termőföldje silány volt, jelentősebb városai és kikötői nem voltak. A választófejedelmi székhelynek Berlinnek legfeljebb 6000 lakosa lehetett. Az ország fejlődésében Frigyes Vilmos (1640-1688) uralkodása jelentette a kezdőpontot. A fejedelem Hollandiában nevelkedett. A külpolitikai önállóság megteremtésére a fejedelemnek önálló hadseregre volt szüksége. Ehhez a porosz nemesség, a junkerek (Jung Herr= fiatal úr) hozzájárulására volt szükség. Az 1653-as tartományi gyűlésen a nemesek, ezt megadták neki, mivel cserében biztosította a nemesi adómentességet, és a nemesek korlátlan uralmat kaptak jobbágyaik fölött. Ezzel a fejedelem állandó jövedelemre és hadseregre tett szert, mellyel megalapozta a hatékony központi adminisztrációt. Új hatalmi rendet kezdett megalapozni, melynek lényege a politikai hatalmától megfosztott nemesség a hadseregben és a hivatalokban szolgált, a saját birtokaik, és jobbágyaik fölött viszont uralkodik. Az abszolutizmusnak ez a változata hasonlít az oroszországira, melynek szintén a szolgáló nemesség és a jogaitól fosztott parasztság volt az ismertetőjegye, ellenben a mintának tekintett Franciaországtól, mely a nemesség helyi hatalmát intendánsokkal korlátozta és a nemességet a királyi udvarba csábítva szórakozással és kegydíjakkal pótolta. De ez a porosz puritanizmus miatt itt elképzelhetetlen lett volna.[8] A fejedelem legelőször is jól felszerelt és kiképzett rendőri és védelmi sereget hozott létre. (Valójában nem is tehetett mást, hiszen a környező országok szét akarták zúzni.) Ennek megszervezését és kiképzését inkább külföldiekre bízta. A hadserege tagjait munka és otthon nélkül maradt őslakosok közül toborozta, valamint a földbirtokosok szerint nélkülözhetőnek vélt jobbágyokat. A sereg kiképzését tapasztalt svéd őrmesterekre bízta, akik fegyelemre és fegyverforgatásra tanították őket. A harmincéves háború tapasztalatai indították arra a fejedelmet, hogy példás fegyelmet tartasson az új hadseregében. Valamint azért is, mert a sok rablóból és csavargóból lett katonában megvolt a dezertálási hajlam, és fegyelem híján az egész hadsereg rablóbandává süllyedt volna. A fejedelem védelmére és a fejedelem várába jórészt svájci nemesekből és polgárokból álló őrséget szerveztek. Ezt még három testőrszázad egészítette ki, melyek szintén svájciakból álltak és ők biztosították a fővárost és környékét. Frigyes Vilmos ezután gyarmati vállalkozásba is fogott. A middelburgi Benjamin Raulé Poroszország nevében hajókat zsákmányolt, és a fejedelem figyelmét a busás Afrikai rabszolga kereskedelem felé terelte. A lengyelországi Ermlandból származó Otto Friedrich von der Görben néhány támaszpontot létesített Nyugat-Afrikában. Valamint a Nyugat-Indiákon. Csaknem negyven évig folytattak ezek a telepek kereskedelmet és némi hasznot is hoztak, de a tengeri hatalmak követelésére ezeket a támaszpontokat meg kellett szüntetni.[9] Miután helyreállította az ország belső biztonságát, hozzálátott szétszórt tartományai újjáépítéséhez. Mivel a régi pénz elértéktelenedett, csaknem minden város feljogosította magát szükségpénzek kibocsátására, ezért a fejedelem átvette a pénzverés monopóliumát, megtiltva ezzel minden egyéb pénz használatát. Csak a munkaerőhiányt kellett valahogy megoldani. Az 1660-ig tartó svéd-lengyel háborúban mind a svédek, mind a lengyelek, mind pedig a lengyelek által segítségül hívott tatárok feldúlták az országot. Tehát még a harmincéves háború után is súlyos veszteségeket szenvedett a lakosság. Frigyes Vilmosnak kapóra jött, hogy ebben az időben kezdték üldözni a vallási kisebbségeket, melyeket ő behívott az országába, engedélyezve nekik a szabad vallásgyakorlás jogát. Főleg a németalföldiek, bevándorlását szorgalmazta, mivel ők újították fel és erősítették meg az ország mezőgazdaságát. Orániai Lujzával kötött házasságának következményeként pedig tömegesen vándoroltak be a hollandok Brandenburgba. A hollandok honosították meg a burgonyát is ezen a területen. A bevándorlók Berlintől északra telepedtek le, ezért nevezték el ezt a területet Új-Hollandiának. Ezek a telepesek jelentős állatállományt is hoztak az országba.[10] 1685-től kezdve a Franciaországból jelentős bevándorlók érkeztek Poroszország területére. Ugyanis a francia király XIV. Lajos visszavonta a nantes-i ediktumot, mely biztosította a franciaországi kálvinisták, a hugenották vallási szabadságát és elkezdte üldözni őket. Mivel valamennyi protestáns állam kész volt befogadni a francia polgárság jelentős részét, ezért Frigyes Vilmosnak nagyon nagy erőfeszítésébe került elérnie, hogy legalább egy részük Poroszországba menjen. De nem csak Franciaországban üldözték a protestánsokat, hanem Itáliában és a Habsburg területeken is. Ezek az emberek szívesen mentek Brandenburgba. Az idegenek különleges kiváltságokat élvezhettek[11] A francia csapatok a későbbiek folyamán, többször betörtek a Német Birodalomba, és az előlük menekülő embereket is szívesen befogadta Frigyes Vilmos. Mindezek ellenére Poroszország nem üzent hadat Franciaországnak, sőt Berlin politikája könnyítette meg a franciák dolgát, amikor 1681-ben elfoglalták Elzászt és Strassburgot. A császárnak Frigyes Vilmos nem volt hajlandó segíteni sem a franciák, sem pedig a törökök ellen. Különösen azért nem támadott a franciákra, mert 1679 októberében titkos barátsági szerződést kötött velük. Ennek előzménye az volt, hogy a francia király nyomására St. Germain-en-Laye-i szerződésben át kellett engednie a svédeknek Elő-Pomerániát. A francia szövetség következtében azonban erőteljes fegyverkezésre volt szükség, ehhez pedig pénz kellett. Így a választófejedelem kénytelen volt újra megerősíteni a Junkerei kiváltságait, köztük az adómentességet, hogy azok megszavazzák a szükséges adót. Így viszont bebizonyosodott, hogy Poroszországnak nincs elegendőlakosa és tőkéje ahhoz, hogy a megkezdett a politikát tovább folytassa. A menekültek nagy számának köszönhetően megnőtt a porosz városfejlődés. A menekülteket réfugiéknek nevezték. Bizonyos porosz városok lakossága jelentősen megcsappant a hosszú háborúk alatt. Ezeket a városokat a protestáns menekültekkel töltötte fel a fejedelem. Magdeburgban például annyi francia nyelvű menekült érkezett, mint amennyi a város eredeti lakossága volt. A hugenotta családok csaknem minden porosz helységben megjelentek egyénileg vagy csoportosan. A hugenották legjelentősebb központja azonban Berlin volt. 1670-71-ben, Bécsben legalább ötven nagy zsidó családot űztek el, kik szintén Poroszországba távoztak, minden vagyonukkal. Ezek a menekültek Berlinben telepedtek le, és pompás épületekkel gazdagították a várost. Viszont Berlinben a kultúrának még nem volt semmi nyoma. Még 1680-ban is külön rendeletet kellet kiadni, melyben megbüntetik azt, aki bepiszkítja a város utcáit és a szükségletek elvégzésére állítsanak fel nyilvános illemhelyeket. Az Ausztriából menekült zsidó bankároknak köszönhetően megnőtt az adókból származó jövedelem is.[12] A hugenották közt található tisztek és hivatalnokok elhelyezkedtek a porosz államháztartásban, a kereskedők és iparosok pedig meghonosították selyemkészítést, (a selyemhernyó tenyésztésére eperfaültetvényeket ültettek) a szőnyeg,- és posztóipart, papír- és olajgyártást stb..[13] Már a nagy választó fia III. Frigyes (választófejedelem 1688-1701, király 1701-13) uralkodása alatt alapítottak először 1696-ban francia szappangyárat, ezután következett a tű-, szalag-, tapéta- és kalapgyárak alapítása. Egy Jacques Ravené nevű vasat is feldolgozó manufaktúrája több mint kétszáz évig fennmaradt. Johann Christoph Bekmann később 1751-ben megírt munkájában 46 különböző mesterséget különített el, melyet Berlinben folytattak, és ezek alapjait ebben az időben rakták le. Dohánytermesztésre a terület nem volt alkalmas, de a zöldségtermesztést sikerült meghonosítani. A betelepülők Franciaországból és Hollandiából hoztak magukkal zöldség és virágmagokat.[14] Frigyes Vilmos 28 ezer katonát számláló hadsereget és 650 ezer tallérnyi pénzösszeget hagyott utódára. Az állam bevételei szűk félmillió tallérról két és félmillió tallérra nőttek. A főváros viszont még mindig öt önálló községből állt, melyeknek összesen 30 ezer lakosa volt. Egészen 1709-ig állt fenn ez a helyzet, amikorra város területét egy rendelettel egyesítették. Puska és fegyvergyárak alapítására is sor került, mely főleg az 1674-ben létrehozott acélműre támaszkodott.[15]

Ezen a ponton szeretném röviden felvázolni az első nagy porosz expanziót, mely Európán kívül folyt. 1675. Március 20.-án I. Frigyes Vilmos a nagy választó megegyezett a holland Reeder Benjamin Raullal, akit feljogosított, hogy a svédek ellen vívott háború alatt hajókat zsákmányoljon. 1676. február 20.-án Benjamin Rault kinevezték a haditengerészet igazgatójának. 1682. március 17.-én létrehozták a Guineai kereskedelmi társaságot. 1683. január elsejétől kezdtek három különböző helyen telepeket létrehozni Ghánában, valamint felépítették Großfriedrichsburg erődjét. Az erőd 1683 és 1717 közt élte fénykorát, ugyanis ebben az időben volt a legjelentősebb a rabszolga kereskedelem. A poroszok 1684. január 25.-től 1688-ig rohamosan terjesztették ki uralmukat és kereskedelmi kapcsolataikat. Az Amerikával folytatott rabszolga kereskedelem kapcsán döntő lépés volt, hogy 1686. október 1.-én a Karib-tengeren létrehozták St. Thomas erődjét. Ezzel egy időben hozták létre Mauritániában Arguin erődjét is, mellyel a portugálokat akarták féken tartani. 1686 és 1717 közt a portugálokat teljesen kiszorították erről a területről. Viszont az erős holland konkurencia miatt I. Frigyes Vilmos átadta a területet a hollandoknak (ennek pontos körülményeiről a későbbiekben még szólok pár szót). Az immár Holland uralom alatt álló Arguin erődjét 1721. február 23. és március 9. közt a franciák szétlőtték. Großfriedrichsburg 1725-ig maradt fenn.

A választófejedelemnek három fia volt, de csak a középső maradt életben. III. Frigyes beteges természetű és púpos is volt, valamint nagyon hiú. A tanítómestere a hollandiai származású Ebehard von Danckelmann gróf volt. Eleinte ő maga is kormányzott a gyenge fejedelem helyett. Megtartotta az elhunyt fejedelem tanácsadóit, s Frigyest csupa olyan dolgokkal kötötte le, mellyel nem okozhat károkat az országnak. Danckelmann Berlinbe hozatta hat fivérét és őket ültette a közigazgatás valamennyi fontosabb pozíciójába. Danckelmann kilenc évig kormányozta Poroszországot, egészen 1697-ig. Eközben III. Frigyes kedve szerint szépíthette fővárosát, Danckelmannak nagy erőfeszítésébe került, hogy Frigyes érvényesülési vágyát ésszerű keretek közé terelte. Frigyes érvényesülési vágyának volt köszönhető, hogy a Hanza városokból és Németország egyéb területeiről hívattak építészeket Berlin kicsinosítására. 1696-ban felépítették a Szépművészeti akadémiát. A Tudományos Akadémiát 1700-ban alapította az uralkodó. A Welf dinasztiából származó Braunschweig-Lüneburgi Elisabeth Charlottét hozzáadták a választófejedelemhez. Ő a majd a később Hannoveri választófejedelmi címet elnyert gróf leánya volt és főbb érdeklődési köre a filozófiára és a művészetekre terjedt ki, vagyis lélekben méltó párja volt a ferde Fritz-nek is nevezett választófejedelemnek. A fejedelem felesége 1705-ben halt meg, és pazar, fényűző udvart tartott. Számtalan nagy és híres filozófust hívott az országába, köztük a lipcsei születésű Gottfried Wilhelm Leibnitzt is.[16] A bevándorlók továbbra is érkeztek az országba, melyek közül a legjelentősebb Johann von Kolbe volt. Aki felhasználta Rickersnek, egy borkereskedőnek a leányát, Kathrinát aki elszökött apjától és bekerült az udvarba, mint egy lakáj felesége. Az udvari lakáj halála után Kolbe bemutatta a leányt az uralkodónak, akinek később a szeretője lett. 1697-ben Kolbe sikeresen megbuktatta Dannckelmann uralmát, kit Frigyes börtönbe záratott és elkoboztatta vagyonát. Dannckelmannak Kolbe lett az utóda, és innentől fogva ő szabta meg az új porosz politikát. 1697-ben a szász választó Frigyes Ágost Lengyel király lett, ami nagyon sértette III. Frigyes hiúságát és ő is király akart lenni. Hogy ezen tervét megvalósítja, az egész porosz hadsereget átengedte a Habsburgoknak, hogy a katonai segítség fejében engedélyezzék királlyá koronázását. Ezt a hadsereget a Habsburg császárok több mint tíz évig tartó háborúra használták fel a franciák ellen (spanyol örökösödési háború (1701/02-1713/14). Kolbe elképesztő pénzösszegeket adott ki a császári tisztviselők megvesztegetésére, akik rávették a császárt, hogy ébresszen hiú reményeket a porosz uralkodóban, a királyságról, mert akkor újabb pénzt és csapatokat remélhetnek tőle. A császár megígérte III. Frigyes választófejedelemnek, hogy nem tesz ellene semmit, ha a porosz hercegségben, (mely nem tartozott a birodalomhoz) királlyá koronáztatja magát.[17] Így tehát 1701. január 18.-án Königsbergben hatalmas pompával I. Frigyes királlyá koronázták. Kolbéék 1699 végén birodalmi grófi címet kaptak, melynek árát a brandenburgi államkincstárból fedezték. Az így kinevezett Kolbe von Wartenberg gróf megkapta Poroszország örökös főpostamesterének jól fizetett állását, valamint a koronázás alkalmával alapított Fekete Sas Nagyrend kancellári tisztét. Ez neki évi 100 ezer tallérnyi jövedelmet jelentett. De Kolbe két másik nemessel, Wartensleben gróf vezértábornaggyal és Wittgenstein udvari főmarsallal módszeresen fosztogatták az államkasszákat. Wartenberg, Wartensleben és Wittgenstein nevét úgy emlegették a poroszok, mint a háromszoros jaj. Katharina Wartenberg grófné (aki a férje halála után a király szeretője lett és a botrány megelőzése érdekében, valamint, hogy szeretőjét az udvarban tarthassa az uralkodó parancsára von Kolbe gróf kénytelen volt feleségül venni) is csatlakozott ehhez a csoporthoz, aki kastélyokat, ékszereket és kincstári utalványokat kapott, melyeket igyekezett pénzzé tenni. 1707-ben I. József a birodalom alá tartozó grófság rangjára emelte a Kolbe házaspár Rajna-Pfalzi birtokait.[18] Élete vége felé az uralkodó felmentette Wittgensteint, Wartenslebent és Kolbe grófokat a hivatalaikból és vizsgálatot indított ellenük. Viszont Kolbéékkal nem tehetett semmit, mivel birodalmi grófi rangra emelkedtek és még a vagyonukat sem koboztathatta el. Kolbe 1711-ben halt meg a Rajna melletti Frankfurtban, gazdag emberként, míg I. Frigyes szegényként 1713-ban. A katasztrofális elszegényedéshez hozzátartozott, hogy a hadsereg nem volt az országban, és területén idegen, főleg szász, lengyel és svéd csapatok keltek át és végig is rabolták. 1709 és 1711 közt Lengyelország felöl pestisjárvány támadta meg a Porosz királyságot és Hátsó-Pomerániát, melynek következtében a lakosság jelentősen megcsappant. I. Frigyes király uralkodása végén az állam siralmas állapotban volt. Az udvari tisztségviselőknek általában 800-1000 tallér körül mozgott a fizetése, Berlin lakossága 50 ezer fő fölött volt, nőtt a város fogyasztása is, mely a fogyasztási adó növelését vonta maga után. Mivel azonban a vásárlók főleg az udvari hivatalnokok voltak, ezért az a pénz, mellyel a hivatalnokokat fizették visszafolyt a kincstárba.[19] A Porosz királyság területe nem volt sokkal nagyobb, mint 1688-ban. Csak annyi különbség volt, hogy az Orániai örökségből megkapták a Lingeni Grófságot és a Mörsi Hercegséget. Még I. Frigyes litván-porosz határon vett két birtokot, a hozzá tartozó faluval és erdőségekkel. A pestis által okozott veszteségeket teljesen kiegyenlítették ezek az új birtokok. A porosz hadsereg létszáma I. Frigyes alatt ugyan emelkedett, de ez még mindig nem volt olyan jelentős, hogy Poroszországot igazi nagyhatalommá tegye. 1709-ig 43 ezer főt tett ki. Ezek közül 8 ezer Itáliában, 23 ezer Flandriában állomásozott Csak körülbelül 11 ezer katona volt az országban. Ehhez még csatlakozott 5 ezer főnyi milíciakatonaság is, de ezek leselejtezett fegyverekkel és földesuruk parancsnoksága alatt álltak. Végső tartaléknak volt még 2 ezer invadilusnak nevezett rokkant, melyek még őrszolgálatra alkalmasnak bizonyultak. A királyi gárdát I. Frigyes csak az ünnepi felvonulásokra használta. A hadsereg magját a francia hugenották alkották. Az első francia hadtestet 1687 októberében alapították. Gránátos és tüzér egységeket is szerveztek belőlük. De 1713-ban ez a hadsereg még nem tudott más hatalmakat fenyegetni. Hiszen miután visszavonták a csapatokat az egész hadsereg nem tett ki 30 ezer főt. A porosz hadsereg a lakosság két százalékát tette ki így. Ez nem sokat jelentett, hiszen összehasonlításul Ausztriának 100 ezer, Oroszországnak 130 ezer, Franciaországnak 170 ezer katonája volt.[20]

I. Frigyes 1713-ban bekövetkezett halála után fiát I. Frigyes Vilmos (1713-1740) néven koronázták királlyá. Amint hatalomra lépett kíméletlenül megnyirbálta az udvar hivatalnok gárdáját és a kastélyépítési munkálatokat is leállította. Megszüntetett minden olyan kiadást, mely feleslegesnek tűnt a szemében. Az 1701-es koronázás hatmillió tallért tett ki, I. Frigyes Vilmos 1713-as koronázása 2547 tallért és 9 pfenniget tett ki, és még erről is úgy nyilatkozott, hogy ez volt az utolsó pazarlás, melyet megtűrt. Már uralkodása első napján elbocsátotta az udvartartás jelentős részét. A maradék fizetését csökkentette és a díszgárdákat feloszlatta. Elárverezték a luxuslovakat, a felesleges ruhákat, bútorokat, sőt még a királyi bor jelentős részét is. Az arany és ezüst tárgyakat átadták a pénzverdének, hogy olvasszák be. Ezek a takarékossági intézkedések a királyság minden városában megrökönyödést keltettek. A luxuscikkek túlzó kínálata és a kereslet megcsappanása árzuhanást eredményezett, melybe sok berlini kereskedő ment tönkre. Frigyes Vilmos elkezdte gyarapítani a hadseregét, és a toborzók még Berlinbe is beléphettek, ahol eddig nem tűrték meg őket. von Grumbkov miniszter aggodalommal szemlélte ezeket az intézkedéseket, s tanácsolta, hogy mérsékeljék a drasztikus takarékossági intézkedéseket. Azt ajánlotta a királynak, hogy erősítsék meg a berliniek szabadságait és a réfiugékat biztosítsák a király támogatásáról, mielőtt tömegesen elmenekülnének az országból. Az udvarban bevezetett takarékossági intézkedéseket az uralkodó nem akarta mérsékelni, de a főváros újpolgárai iránt hajlandó volt engesztelő gesztusokra, noha köztudott volt, hogy nem szerette a franciákat és a zsidókat.[21] Frigyes Vilmos elrendelte, hogy csak belföldi manufaktúrát bízhatnak meg az új ezredek fölszerelésének szállításával, de meghagyta, hogy szigorúan ügyeljenek rá, hogy ezek minősége egyenértékű legyen a külföldi áruk minőségével. A porosz katonák és tisztek nagy része más német államokból, vagy nem német területekről jött. A kisebbségben levő porosz katonák jó része is francia, vallon, holland és osztrák menekült volt. A király szervezett még egy „hosszú” legényekből álló ezredet is, melynek tagjai csakis 180 cm-nél magasabb személyek lehettek. Ez az ezred 60 tisztből, 165 altisztből, 53 dobosból, 15 síposból, 15 felcserből és 2160 muskétásból állt. Ezen katonák közül 550 fő volt finn, karéliai, kozák, lett vagy szibériai. Azért a fentebbi területekről, mert I. Péter cár (akit értékes ajándékokkal nyert meg magának rendszeresen szállított neki embereket. A teljes állami jövedelem 70 százalékát fordították a hadseregre. A legtöbb katonát erőszakkal fogdosták össze, vagy pedig más országokban az igazságszolgáltatás elöl menekülő embereket a toborzó őrmesterek szöktették meg és vitték át a Porosz Királyságba. Az uralkodó 1720-ban a hollandokkal elcserélte a fentebb részletezett nyugat-afrikai porosz gyarmatokat tizenkét magas négerre, és még 7650 tallért is fizetett értük. Szabályos emberkereskedelmet alakított ki az oroszokkal is. Egy alkalommal például 150 fegyverkovácsot szállítatott Oroszországba mindössze négy szárnytisztért. I. Frigyes Vilmosnak sokszor meggyűlt baja a környező országokkal amiatt is, hogy a porosz őrmesterek a határokon túl is toboroztak embereket. Az egyébként megfontolt és józan eszű uralkodónak csak ez az egy „káros szenvedélye” volt.[22] Ezek az emberek többszörös zsoldot kaptak, és a kemény kiképzés után, miután teljesítették napi szolgálataikat szabad volt munkát vállalniuk, sőt még házasodniuk is. Potsdam városa, ahol ez a gárda állomásozott kezdetben még egy kis falu volt, később 20 ezer lakosú várossá változott. I. Frigyes Vilmos törekedett még arra is, hogy telepesekkel népesítse be országát és új iparágak meghonosításával növelje a kincstár bevételeit. Az országba áramlottak hollandok, britek, svédek, kurlandiak, sziléziaiak, csehek, morvák is. Legfőképpen Salzburgból és környékéről vándoroltak be telepesek. Az 1713-as Uttrechti béke értelmében Poroszország megszerezte a Gelderni Hercegséget és az 1720-as stockholmi békében Elő Pomerániát. 1740-ben a porosz hadsereg létszáma elérte a 83 ezer főt, melynek magvát 18 ezer lovas és a 3000 főnyi óriástestőrség alkotta. Ez volt Európa legfegyelmezettebb és legütőképesebb hadserege, mely minden másik hadseregnél gyorsabban menetel, tölt, és pontosabban céloz. A legtöbb tiszt porosz származású volt, és a katonákkal rendkívül kegyetlenül bánt.[23] A lakosság műveltségi színvonala roppant alacsony volt, főleg a vidéki lakosságé. Ezért 1717-ben a király megparancsolta minden szülőnek, hogy jártassák gyermekeiket ötödik és tizenkettedik évük közt iskolába, a papoknak pedig megtiltotta a konfirmációt, ha nem a személy tudott olvasni. De ehhez hiányoztak az iskolák és a képzett tanerők, a papok pedig gyakran szemet hunytak a mulasztások felett. A tanítók szakképzettségét illetően a hatóságok nem támasztottak nagy igényeket. Egy 1729-es jegyzőkönyv szerint mely a falusi jelöltek felvételi vizsgálatát elemezte megjegyezte, hogy egy elhunyt iskolamester helyére öt műkedvelő ember jelentkezett. Ezek szakmájukat tekintve igen változatosak voltak. Volt köztük cipész, takács, szabó, üstfoltozó és egy katonatiszt. Ebből is látszik, hogy elég volt, ha a tanító írni és olvasni tudott, értett a számtanhoz és ismerte a bibliát.[24] Az ipar viszont, a sok bevándorlónak hála jelentősen fellendült. A drágán megszerzett szakmunkások, minden férfi családtagjukkal együtt mentesültek a katonai szolgálat alól. A hadsereg gyarapításából pedig megszűnt a munkaerőhiány is, mivel a katonákat az év nagy részére szabadságolták, akik megélhetésük végett gyárakban kerestek maguknak munkát. Ezt a módszert eredetileg a mezőgazdasági munkára alkalmazták, ahol főképp az aratásnál szükség volt erős karokra. Viszont ez hasznára vált az iparnak is. I. Frigyes Vilmos erőszakos hadsereg gyarapítási módszerei néha károsnak bizonyultak az ipar számára. Ugyanis 13 évig tartott, mire a királyt meggyőzték arról, hogy a toborzást az ipari körzetekben szüntessék meg, de addig számtalan munkást soroztak be a hadseregbe, csökkentve ezzel a munkaerő összlétszámát. Később azonban a vállalkozók sikeresen ki tudták használni a katonák munkaerejét és szakképzettségét is. Ezt a folyamatot pontosan érzékelteti a svájci származású Ulrich Bräker akit porosz toborzók hurcoltak Berlinbe. Naplójában megemlíti, hogy a városban katonák végeztek szinte minden munkát. A katonák rakodták ki a kereskedők árúit, katonák dolgoztak a kézműves műhelyekbe, valamint a kovácsnál is. A kaszárnyában is mindenféle mesterséggel foglalkoztak, saját maguk eltartása érdekében. A manufaktúrák és gyárak munkaideje a vasárnapot nem számítva napi 14 órát tett ki. Számos üzemben a személyzet csaknem katonákból állt, ilyen volt például a porcelánmanufaktúra is. A textiliparban pedig a katonák feleségeit és gyermekeit dolgoztatták.[25] A hadsereg ilyen módon való felhasználása tehát jelentősen hozzájárult a gazdaság fellendítéséhez. Viszont a városi polgároknak, főleg a berlinieknek ez súlyos konkurenciát jelentett. Mivel a hadsereg (katonák és családtagjaik) munkája sértette a céhek privilégiumait, és ezek többször is abbahagyták a munkát és sztrájkoltak. A legsúlyosabb sztrájkok Berlinben voltak. Ezért néha felakasztották a főkolomposokat, vagy ha olyat nem találtak, akkor egy embert választottak ki találomra. Frigyes Vilmost bosszantotta a helyzet, és komoly pszichológiai tünetek is jelentkeztek rajta. Feljegyezték, hogy amikor az uralkodó kiment az utcára a nagy bambuszbotjával, a berlini polgárok azt kiáltották, hogy fussunk, mert jön a király. Ha valaki nem tudott időben eliszkolni, akkor őt jól megverte a botjával, s közben azt kiabálta, hogy „Ne féljetek tőlem, hanem szeressetek”. A nemesi tisztek, üzletelhettek is a századdal, mivel a katonák az év nagy részében a tisztjeiknek tettek szolgálatot. Ezért lehetséges volt, hogy a tiszt megalkudott egy-egy vállalkozóval és bizonyos összegért cserébe a rendelkezésére bocsátotta az embereit. A korrupciót az uralkodó nem bírta megszüntetni. A városi reformjának célját, is csak felületesen sikerült megvalósítani, és a közigazgatás reformját is csak külsőségekben sikerült megvalósítani, és ez nem tudta kiküszöbölni a hátrányokat. A főváros utcái tisztábbak lettek és az éjszaka ólálkodókat, ha elkapták, akkor dologházakba (gyár, börtön, szeretetotthonok kombinációja) helyezték el. 1740. május 31.-én meghalt I. Frigyes Vilmos utóda, fia II. Frigyes néven lett Poroszország királya.[26]

Frigyes Vilmos azon fáradozott, hogy az államtanácsot kivegye a junkerek kezéből. A királyi városokat és városi birtokokat megfosztották küldöttválasztó joguktól. II. Frigyes kitért ez elől a harc elől, és a felségjog fokozásának a gyakorlását tulajdonképpen meg akarta vásárolni. Ezzel tulajdonképpen a hatalom valódi lényegét odaadta a hatalom látszatáért. Ezt tulajdonképpen azért volt jó, mert II. Frigyes napi másfél óra alatt elintézte az összes hivatalos államügyet, míg Frigyes Vilmos napi öt- hat órát dolgozott. II. Frigyes sem hallgatta meg a minisztereit, sőt megvetette és bántalmazta is őket. Frigyesnek apja akarata szerint Kürstinben (fogsága alatt) foglalkoznia kellett volna a közigazgatás tanulmányozásával, de ezt nem tette.[27] Frigyes minden esetben kitartott régi nézetei mellett. Az államügyekben minden aprósággal törődött. Az udvari személyzet nem öltözött másképpen II. Frigyes alatt sem, mint apja uralma alatt. Frigyes uralmának alapelvei szerint korlátolt és szívós, alkalmazásában pedig szeszélyes és önkényes volt. Frigyes apja egyik tábornagyával a dessaui herceggel szemben Schwerin grófot, a másik tábornagyot játszotta ki, úgy, hogy hol az egyiket hol a másikat támogatta a másikkal szemben. Ezzel a tisztikaron belül kialakult két, egymással szembenálló párt, melyek parancsnokaikról neveztették el magukat. A két párt vezéreik halála után is folytatták a harcot.[28] Frigyes a háborúi alatt állandóan mellőzte azt a tábornokot, mely elhomályosítani látszott őt.[29] Frigyes a Nagy melléknevet az 1745-ös hehenfriedbergi csata után kapta. Ő, habár nem szerette a háborút tudta, hogy a porosz nagyhatalmi helyzetet csak úgy tudja megtartani, hogy ha szomszédaitól területeket szerez. Jó kapcsolatban állt Voltaire-rel, aki segített neki elkészíteni az Antimachiavelli című művét. Ebben Machiavelli nézeteivel szemben kifejtette, hogy az uralkodónak az állam első szolgájának kell lennie és a népe jólétét kell szem előtt tartania. Ennek ellenére azonban nem habozott népe tízezreit csataterekre küldeni. Frigyes uralkodása a porosz történelem legháborúsabb korszaka volt. Már uralkodása kezdetén szembekerült Ausztriával. Mivel III. Károly 1740-ben fiú utód nélkül halt meg. Frigyes nem fogadta el a nőági örökösödést, és megtámadta a birodalmat, majd elszakította Sziléziát. Az 1748-ban befejeződött háború porosz sikert hozott.[30] 1743-ra Ausztria belátta, hogy képtelen visszaszerezni Sziléziát, ezért átmenetileg békét kötött II. Frigyessel. Majd a magyarok és az angolok támogatásával a franciák ellen vonult. II. Frigyes erre 1745-ben szövetségese segítségére sietett. A háború végén 1748-ban Ausztria teljesen lemondott egyik legiparosodottabb tartományáról, Sziléziáról. A háború az 1748-as aacheni békével ért véget. Poroszország gazdaságilag és katonailag megerősödött, ráadásul épp Ausztria rovására, mely, noha csak jelképesen is II. Frigyes király hűbérura volt.[31] Mária Terézia 1756-ig várt, hogy megpróbálja visszaszerezni Sziléziát. A világot elámítva szövetkezett nagy ellenfelével, Franciaországgal, és még maga mellé vette Oroszországot is. III. Ágost szász választó és lengyel király szintén csatlakozott, mivel felismerte azt a veszélyt, hogy ha majd Poroszország megkísérli egyesíteni két tartományát, akkor az csakis Lengyelország rovására menne. Ezzel felborult a hagyományos szövetségi rendszer, ami Anglia érdekeit is sértette, ezért szövetségre lépett Poroszországgal. Frigyes elsőként akart lépni, és lerohanta Szászországot. Drezda megszállása után seregeit Csehország felé indította, míg az angolok blokád alá vonták a francia partokat, és megtámadták a francia gyarmatokat. Ennek ellenére Frigyes helyzete egyre reménytelenebb lett, és még az angol pénzügyi támogatás sem segített neki. Az egyesült orosz- osztrák haderő 1759-ben Kunersdorfnál szétzúzták a porosz haderőt. Hadik András osztrák tiszt még Berlint is megsarcolta. De a szövetségesek nem egyeztették haditerveiket, ezért a poroszok ellentámadásba mehettek át és ennek következtében a háború egyre inkább kezdett elhúzódni. 1762-ben, Oroszországban uralkodóváltásra került sor. Erzsébet cárnő halála után örököse III. Péter (ki Nagy Frigyes csodálója volt) kivonta csapatait Poroszországból és átállt Frigyes mellé. Az így jött orosz segítséggel Frigyes képes volt diadalmaskodni. Péter utóda Nagy Katalin távol maradt a háborúból, és a kimerült Habsburgok és Franciák már nem akartak harcolni tovább. Az 1763-ban megkötött hubertusburgi béke nem hozott területi változásokat. Ennek következtében Poroszország nagyhatalommá vált.[32] A porosz hadsereg sikeréhez az is nagymértékben hozzájárult, hogy logikusabbá tették a hadvezetést, és bevezették a vonalharcászatot. A vonalharcászat lényege, hogy a sorgyalogság két, egymástól mintegy háromszáz méterre levő vonalban állt fel. A sorok felváltva tüzeltek. A közelharc szuronnyal folyt, viszont a lovasság kis létszáma miatt, az ellenséget nem üldözték. Az első vonal veszteségeit a hátsó sorból pótolták. A vonalak felbomlása vereségnek számított. A lovasságot az ellenség utánpótlásának a megzavarására használta. Frigyes ráadásul ezt a taktikát még egy új módszerrel is megerősítette. Az egyik szárnyat jobban megerősítette, és lovassággal, valamint tüzérségi támogatással ezeknek a katonáknak volt a feladatuk az ellenség hadrendjének a megbontása. Ez mentette meg a súlyos és katasztrofális vereségektől.[33] Frigyes úgy tartotta, hogy az uralkodónak népét kell szolgálnia. Zenével, matematikával, filozófiával, zenével foglalkozott. A zenével még hadjáratai alatt sem hagyott fel. Több mint száz fuvolaszonátát komponált. 1747-ben Potsdamba hívatta kora legnagyobb filozófusát, Voltaire-t. A Sans- Souci (gondtalan) nevű kastélyába költözött, innen irányította a reformtevékenységét. Samuel von Coccejivel megalkotta a porosz jogot, Codex Friedericianus néven. Eltörölte a kínvallatást, bevezette a törvény előtti egyenlőséget, és vallásszabadságot hirdetett és szétválasztotta hatalmi ágakat. Gazdaságpolitikájában a merkantilizmust követte. Szerinte minden külföldről behozott árút belföldön is elő lehet állítani, hogy a pénz nem menjen ki az országból. Ennek érdekében nagyarányú telepítéseket végzett (900 faluba 300000 telepes) Mocsarakat csapoltatott, csatornákat építetett, angol és holland gazdasági módszereket honosított meg. Újjászervezte a tudományos akadémiát, és kora legjobb tudósait hívta meg. A porosz társadalom minden erőforrásának mozgósításával majd annyi embert tudott fegyverben tartani, mint Franciaország. 1772-ben I. Frigyes végre egyesítette országa keleti és nyugati részét, úgy hogy Oroszországgal egyetértésben megszállták Lengyelország bizonyos részeit.[34]

       Láttuk tehát, hogy Poroszország egy jelentéktelen periférikus és alávetett államból hogy volt képes mintegy száz év alatt Európa egyik legerősebb államává felemelkedni. Ha megnézzük, hogy 1660-ban Poroszország csak nagy nehézségek árán érte el, hogy megszabaduljon a lengyel királyok hűbéri függésétől, száz év múlva, 1772-ben már a Porosz uralkodó szervezte Európa akkori legnagyobb területű államának, Lengyelországnak első felosztását, mindenképp azt a következtetést kell levonni, hogy bámulatos fejlődésen ment keresztül az állam. Mindez négy nagy uralkodó és tehetséges tanácsosaiknak köszönhető. Frigyes Vilmos választófejedelem rakta le az akkor modernnek számító abszolutista állam alapjait, azzal, hogy megszervezte a közigazgatást, hadsereget és megtörte a nemesek és városok függetlenségi törekvéseit, illetve korábban kiharcolt szabadságjogait. Utóda III (I. királykánt) Frigyes sokat tett az állam kulturális téren történő megerősítése és elismertsége terén. Azáltal pedig, hogy az országot királyság rangjára emelte az ország nemzetközi presztízsét növelte meg jelentős mértékben. Természetesen I. Frigyes uralkodása ha az állam gazdaságát nézzük, akkor meglehetősen negatív eredménnyel zárult. Szerencsére utóda I. Frigyes Vilmos komoly intézkedéseket tett a gazdaság megerősítése érdekében. A hadsereget ugyan ő kezdetben a gazdaság rovására erősítette, később azonban mindent megtett, hogy megfeleljen az új hadsereg szervezési és fenntartási feltételeknek vagyis, felismerte, hogy minél erősebb egy ország gazdasága annál erősebb hadsereg tud szervezni és annál tovább képes háborút viselni. I. Frigyes Vilmos szervező tehetségének fia II. Nagy Frigyes vette nagyon nagy hasznát. Trónra lépésekor szinte azonnal belekeveredett a 8 évig tartó osztrák örökösödési háborúba és képes volt egy jelentős (mind területileg, mind gazdaságilag) tartományt elhódítani sokkal erősebb, hatalmasabb déli szomszédjától. Majd az úgynevezett hétéves háborúban (1756-63) meg is bírta azt tartani. A hétéves háború bizonyította be azt valójában, hogy Poroszország Európa egyik vezető hatalma, hiszen amikor Franciaország, A Habsburg Birodalom és Oroszország, vagyis a kontinentális Európa három legnagyobb és legerősebb országa összefogott az akkor jelentéktelennek vélt Poroszország ellen, mindenki azt várta, hogy a porosz állam néhány éven belül összeomlik és területét a győztes hatalmak felosztják majd egymás közt. Ezzel szemben Poroszország (Anglia támogatásával, bár ennek mértékét a történészek manapság nagyon eltúlozzák, mert csak bizonyos összegű pénzsegéllyel támogatták Poroszországot) hét évig képes volt szembeszállni a roppant túlerővel és nemcsak hogy nem omlott össze, de még a területéből sem vesztett. Természetesen a lakosság és a gazdaság igen megsínylette a hosszú ideig tartó háborúskodást, de figyelemreméltó tény az is, hogy 1772-ben, vagyis majd tíz évvel a háború után Poroszország már annyira erős volt, hogy Oroszországgal és Ausztriával szövetkezve képes legyen a korábbi Kelet-Európai nagyhatalmat, Lengyelországot felosztva területét földrajzilag is egységesíteni. Mindez a felemelkedés egy hosszú folyamat eredménye volt, mely nem jöhetett volna létre, ha az államnak nem lettek volna olyan tehetséges uralkodói, melyek Poroszországban 1640-1786 közt uralkodtak. Mindegyik uralkodó a maga kivételes egyéniségéhez mérten, lelkiismeretesen tett valamit országa megerősítése érdekében. A megerősítés szó alatt természetesen nem csak a katonai, gazdasági, politikai megerősítést értem, hanem a kultúra terén véghezvitt változtatásokat is. Hiszen I. Frigyes király a kultúra és a tudományok valamint az építészet pártolásában jelentős intézkedéseket hozott, melyeket noha a fia, mint fölösleges pazarlást elvetett, de 1717-ben épp ő vezettette be és tette kötelező érvényűvé (Angliát mintegy száz évvel megelőzve) a közoktatás intézményét, mely lehetőséget adott a vidéki fiatal tehetségeknek, hogy a tudományok, művészetek, kultúra területén érvényesüljenek. Természetesen a fiatalok nem I. Frigyes Vilmos uralkodása alatt tudtak érvényesülni, hiszen a közoktatás általánossá válásához és kifejlődéséhez is hosszú folyamatra volt szükség, hanem a fia, II. Nagy Frigyes uralkodása alatt, aki apjával ellentétben már komolyabb összeget áldozott a tudományok és a művészetek fejlesztésére. Erre tökéletes példa az uralkodó II. Frigyes a filozófus Voltaire-rel való kapcsolata is. A vidéki, illetve a polgári származású gyermekek II. Frigyes alatti érvényesülési lehetőségeire a legjobb példa Immanuel Kant (1724 ápr. 22.- 1804 febr. 12.), akinek köszönhetően a kelet-poroszországi Königsberg városa európai hírű kulturális központtá vált.

Tehát összefoglalva elmondhatjuk, hogy a porosz fejedelmek és királyok kultúra, gazdaság és hadseregpártoló politikája nélkül Európa jelentős kulturális és gazdasági csorbát szenvedett volna. A porosz abszolutizmus modellje 1763 után szinte teljes mértékben kiszorította a korábban mintának tekintett francia abszolutista modellt. Számtalan kisebb német állam a porosz modellt kezdte utánozni, melynek köszönhetően Németország későbbi gazdasági felemelkedésének előfeltételei jöttek létre.